A katalán népdal, mely Madridban is szólt

Az Eurobarça blog rovata ezúttal kulturális barangolást kínál

EUROBARÇA BLOG

Így írtok ti!

A legtöbb esetben azt vesézzük ki, hogy mi is történik az első csapat háza táján, ritkábban, de rendszeresen írunk arról, milyen események zajlanak a második vonalban a klubon belül, ám a legkevesebb alkalommal adatik alkalom arra, hogy kulturális témába vágjunk bele. Kedves olvasónk alábbi blog bejegyzése ezt a hiányt pótolja. 

Mint a spanyol foci szerelmese – ezen belül is a Barcáé! – szeretném megosztani a gondolataimat az Eurobarca olvasóival:

– Mi az a dallam, amely akkor csendül fel a mérkőzések előtt, amikor valakire mélységes tisztelettel, némán állva emlékeznek Barcelonában, vagy más városokban?
– Miért éppen ezt hallhatjuk konok következetességgel és miért nem mást?
– Miért pont ugyanazt a felvételt és természetesen ugyanannak a művésznek a tolmácsolásában?

Többször jártam Katalóniában, és ezt a katalán népdalt úton-útfélen hallhattam mindenféle előadói apparátusra feldolgozva, még harangjáték formájában is…
A dal címe: A madarak éneke. Egy megható karácsonyi dal. Létezik magyar fordítása is:

“Felgyúl a csillagfény, az éjek éjjelén,
és csendül lágyan ének,
mert minden madár, csak Őt dicséri már,
kis gyermekét az égnek…”

A katalánok számára ez a népdal maga a himnusz! És gondoljuk hozzá nyugodtan a katalán büszkeséget is, így e kettő együtt megtestesíti számukra a „Haza” fogalmát.  Sokkal több tehát, mint számunkra az “Elindultam szép hazámbul”… kezdetű népdalunk. Persze az számomra – mint zenésznek, csellistának – nagy kérdés, miként tudott ez az egyébként valóban gyönyörű dallam olyan erővel bírni, hogy messze átlépve Katalónia határát, még Madridban /!/ is ez csendüljön fel PUSKÁS FERENC halálára emlékezve!!! (Ellenőrizhető a felvételeken. Igaz, ott egy fiatal hölgy játszotta, ám ebben az esetben is egy szál csellón!)

Katalónia sok világnagyságot adott az egyetemes kultúra számára. Többek között minden idők legnagyobb csellóóriását Pablo Casals személyében. De ő ennél több volt: a XX. század számomra legnagyobb  humanistája is! Mert – katalánul – Pau Casals művészi karrierje csúcsán tagadta meg minden ország és uralkodó meghívását, amelyek akár hallgatólagosan is elfogadták Franco tábornok diktatúráját. Sőt, megtagadta a felszállást arra a különvonatra is, amelyet Hitler személyesen érte küldött, hogy Berlinben koncertezzen… Önkéntes emigrációba vonult, és onnan támogatta segélycsomagok ezreivel honfitársait…
Vagy tucatnyi rádióállomás összefogott, hogy szóra bírják, hogy megoszthassa politikai nézeteit Európa lakóival. És amikor arra kérték, hogy gordonkáján játsszon valamit a hallgatóságnak, Ő a “Madarak énekét” tartotta – kíséret nélkül! – egyedül alkalmasnak előadói némasági fogadalmának pillanatnyi feloldására… Nem mellesleg, a háború után – szülőfalujában, Barcelonától 50 km-re, El Vendrellben – összegyűjtette az elhajigált fegyvereket, és a templom számára orgonát öntetett-építtetett belőlük, amelynek hangja a magas ón tartalom miatt olyan lágy, puha, mint tán sehol máshol a világon.

Nos, ezért hallhatjuk az ő játékát, az Ő felvételét a mérkőzések előtti megemlékezések során. Így forr egybe a katalánok lelkében Casals szelleme a hazaszeretettel egy himnusszá emelkedett népdalban.

Fontosnak éreztem megosztani szándékaiban tömörre fogott mondandómat, mert a sportnak tiszteletre kell nevelnie, ennek pedig fontos része, hogy ne csak lássuk, hanem halljuk, de értsük is, ami a képernyőről felénk sugárzik. Remélem, ha ezután felhangzik a „Madarak éneke”, akkor a Barça-szurkolók szíve a kedvenceikkel együtt dobog majd.

Írta: Tóth Nándor