A Camp Nou-hoz közeledve a kanyargós csendes utcákon egy utcasarkon megérkezünk. Még nem a stadionhoz, de az „eseményhez“. Feltűnik az első ember Barça-sálban és az utca néhány méter után megtelik emberekkel, mint egy varázsütésre egyszerre mindenhol Barça-szurkolókat látunk…
Mindenki beszél, mozog, izgatott, bizsereg a világ. Pár perc és meglátjuk a Camp Nou tetejét, most már arra fókuszálunk, hogy átkeveredjünk a tömegen a mi bejáratunk felé. Amikor odaérünk, kijózanodunk meglátva az összenyomódott tömeget, amihez nekünk is csatlakoznunk kell, hogy bejussunk. Közel félóra, összepréselődés, sajnálom a gyerekeket és nőket – azt mondják sok új stadionnál már nincs ilyen, remélem az új Camp Nouban sem lesz.
Bejutunk. Szól az élőzene a Kubala-szobor alól, de már nincs időnk megnézni mi történik ott, mert sietünk, keressük a helyünket, hogy lássunk mindent a bemelegítéstől kezdve. A sötét betonlépcsők, folyosók közé bevilágítanak a lelátókra vezető kapuk, amiken túl kitágul a tér, fellépünk a fénybe és előttünk körben a hatalmas térben reflektorokkal koronázva a lelátók és lent a pálya. Csak állunk és mosolyogva ámulunk.
Csináljunk gyorsan egy fotót és aztán irány a helyünk. Az enyém a kispadok mögötti részen, jó lesz. Mint egy kisgyerek, el vagyok varázsolva, arcomon ragadt vigyorral boldogon nézem a nyüzsgést a pályán és a lelátókon.
Jönnek a játékosok, külön a kezdőcsapat és a cserék. Felhangosodik a zaj, tapsolunk. A lelátók megtelnek, hamarosan kezdés, a játékosok tapskísérettel eltűnnek a játékoskijáróban.
Most már csak pár perc és kezdődik, felolvassak üdvrivalgás közben a játékosok nevét, bevonulnak a csapatok, fotók, mindenki készen készen áll. Gyerünk!
Jó a meccs, jól játszik a Barça és a vendégek kapuja mögött folyamatosan szólnak a dobok, jönnek a rigmusok, sokszor hozzánk is elérnek és néha az egész stadion együtt szurkol – van hangulat, ez nem színház, ez egy derbi, a legmagasabb szinten!
Fölényben a Barça, jönnek a helyzetek, de mind kimarad, egy-egy bírói ítéletnél a fülsüketítő a fütty és növekszik a feszültség a pályán és a lelátón. Dani Alves szögleteinél boldogan üvölti a nevét a kanyar és egyre több helyzet, de mind kimarad. Ferran, Araújo, Piqué, Dembelé – hogy tudta fölé lőni?
Aztán jön Pedri, a tizenhatos előtt megtolja jobbra, egy védő elrepül előtte, még egyet tol, még egy – mintha a Galatasaray elleni gólt ismételné messzebbről, – már talpra ugrott a lelátón mindenki – és ellövi keresztbe, laposan: GÓL!!
Felrobban a stadion, mindenki a nyakában, zseniális ez a kisember. A lelátó pedig, mint Messinek, most Pedrinek hajlong: Ped-ri, Ped-ri, Ped-ri!
A vége még izgalmas, megfagy a vér bennünk, mikor ter Stegen kijön és felfelé boxolja a labdát ami lassan visszahullik, de szerencsére védi a lövést is. Aztán lefújás és öröm, – megérdemelten nyert a Barça.
A stadion újra Pedrit és a csapatot ünnepli, a játékosok még köszönnek és lassan levonulnak, ahogy a nézők is sokan már kifelé tartanak. Már csak Pedri várja, hogy nyilatkozzon, és feltűnik még a gatyára vetkőzött Rakitic, aki kidobta a szerelését a kapu mögötti szurkolóknak és taps közepette kifut. Pedri nyilatkozik, újra őt éltetik, mi is lassan indulunk.
Xavi azt mondta, a hangulat a stadionban most jobb, mint az ő idejében volt, ami meglepő lehet, az akkori nevekre és eredményekre gondolva, de a Camp Nou-t mindig inkább az igényes szórakoztatásra vágyó nézőkkel azonosították, sem mint a hangos szurkolással, de az utóbbi meccseken a tévében, és főleg a Sevilla ellen élőben teljesen igaznak tűnik, hogy most van hangulat is. Ha valaki, Xavi csak tudja.
***
