Ernesto Valverde azonnali eredményekben gondolkozik, ezáltal elsőbbséget ad a tapasztalt, rutinos labdarúgóknak. Nem távolodott el teljes mértékben a katalán játékfilozófiától, de nem ragaszkodik a labdabirtoklás általi kontrollhoz, így inkább nyer 2-1-re, mintsem kockáztatva, a fiataloknak fejlődési lehetőséget adva 5-2-re. És pontosan ez a hozzáállás vezet oda, hogy a klubtörténelem egyik legjobb támadójának, Luis Suáreznek, valamint az egyesületnek az évek során nagy szolgálatot tevő Ivan Rakiticnek a kulcsszerepe erősen megkérdőjelezhető.

Luis Suárez az elmúlt évtized labdarúgásának a legjobb középcsatára. A vérében van a gól, mozgékony, a letámadásban is intenzív, erős, ráadásul az összjátékban pont annyira technikás, amennyire kell. Sőt, egy-két átadását – főként azokra kell gondolni, amiket külsővel szokott adni – a legjobb irányítók is megirigyelik. Nincs szüksége különösebb dicshimnuszra, mert kicsivel több, mint öt év és 259 mérkőzés után már 185 találatnál jár. Csak összehasonlításképpen: Samuel Eto’o, akit joggal tartanak a klub valaha volt legjobb csatárának, 234 meccsen 152 gólt jegyez.

Ugyanakkor az a csapat, amelyik minden évben be akarja gyűjteni az összes trófeát, nem csaphatja be magát. Annak a csapatnak pedig, ahol elvárás emellett a szép játék is, kötelező az őszinte önkritika. Luis Suárez az elmúlt másfél évben már nincs olyan fizikai állapotban, hogy minden héten 2-3 meccset topformában hozzon le. A Ligában többségében ezt még átvészeli a csapat a tudáskülönbség, illetve a Valverde  által eddig többségében szintén jól kialakított egyensúlya miatt, ám a Bajnokok Ligájában, ahol már nüanszok döntenek a legjobbak között, nem bírja el a gárda azt, hogy két játékos ne védekezzen. Mi több, Luis Suárez a Bajnokok Ligájában már korántsem hoz világklasszis szintet, és ha nem tett volna le ennyit az asztalra korábban, senki sem nézné el neki azt, hogy az Inter elleni októberi csoportmeccsen pontosan ugyanannyi gólt lőtt (2), mint az elmúlt két idényben az egész sorozat alatt…

Ráadásul akadnának olyan mérkőzések is, amikor sokkal célravezetőbb lenne az, ha csak Messinek nem lenne védekező feladata, az argentin mellett pedig két olyan támadó futná be a területeket, akik vissza is tudnak érni. Ezt nem csak a csapattársak és az együttes stabilitása köszönné meg, de Leo Messi is, akinek éppen annyit kellene futnia, hogy kiossza a gólpasszait és meglője a góljait.

Ez pedig az a pont, amikor a szurkolótábor megoszlik. Az egyik része még türelmesebb Suárezzel szemben két év után is, a másik meg követeli a csúcsformában levő Suárezt azonnal. Az uruguayi azonban már sosem lesz hetente 3-szor csúcsformában, Valverde pedig nem csak a csapatot sújtja azzal a fenti okok miatt, hogy állandóan őt játszatja, hanem magát a játékost is, akinek a megítélése így lesz egyre megosztottabb. Holott még egyszer: Luis Suárez a klubtörténelem egyik legjobb támadója volt a csúcson. Ha pedig megértené, hogy már nem mindegyik ellenfél ellen ő a legjobb megoldás, akkor Valverde kezében egy olyan ‘Jolly Joker’ lenne a kispadon a betömörülő ellenfelek ellen, amellyel csak kevés tréner rendelkezik még az elitet nézve is.

A Rakéta, mely kulcsszerepre már régóta nem érdemes

Hasonló történik Ivan Rakiticcsel is, a különbség annyi, hogy a horvát játékost nem lehet a klubtörténelem legjobb középpályásai között említeni. Ez a mondat a legtöbb esetben kritika lenne, most azonban nem az: Rakitic elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy Luis Enrique irányításával egy fásult állapotban levő, mentálisan szétesett klub visszatalált a siker útjára a 2014-2015-ös idényben. A Messi – Neymar – Suárez trió mögött elengedhetetlen volt a horvát munkabírása és fizikuma, ráadásul box-to-box középpályásként Rakitic a kapu előtt is rendkívül hasznos volt, hatalmas vagy éppen „csak” nagyon fontos gólokat szerezve fontos találkozókon.

Ennek ellenére azt is látni kell, hogy Rakiticet durván „túlhasználta” Valverde az elmúlt két és fél évben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a horvát nem volt hasznos ezalatt az idő alatt, ugyanakkor ilyen mértékű kulcsszerepet, hogy non-stop végigjátszik minden egyes meccset, már korántsem érdemelt volna ki a játéka. Védelmi vonalakat nem tör át a passzaival, a labdakihozatalok során nem azokat a döntéseket hozza meg, amivel a csapat kijöhetne könnyedén a letámadás alól, technikailag pedig nem olyan képzett, mint például Arthur vagy De Jong. Sokan felhozzák a fizikumát, amivel egyensúlyt ad a csapatnak, ám a Liverpool ezt szépen beárazta az elmúlt idényben.

Ezzel nem azt sugallom, hogy Rakitic miatt esett ki a Barcelona. Azt azonban igen, hogy az angolok mind a Camp Nouban, mind az Anfielden szétfutották azt a Barcelonát, amelynek edzője, Valverde a fizikumot választotta Rakitic és Vidal személyében, hogy felvegye a versenyt a Pool’-lal. Kiderült azonban, hogy ha olyanban akar erős lenni a Barcelona, amihez a keret többségének semmi köze nincs, ráadásul egy fizikailag hanyatló Suárezzel a soraiban, akkor a Liverpool azt ki tudja használni – még egy mágikus Leo Messi-este után is.

Nem muszáj azonban a történelmi kiesésre helyezni a hangsúlyt, elég, ha megnézzük a játék képét az elmúlt két évben. Megannyi egy- vagy kétgólos győzelem, amely összességében sima volt, ám a játékot tekintve unalmas – sokszor még a többgólos győzelmek sem hoztak gördülékeny játékot – , és Leo Messi hathatós közreműködése kellett hozzá, hogy a Barça a maga javára döntse el a mérleg nyelvét. Ez egyrészt azon múlik, hogy Valverde szemmel láthatóan nem segít a játékosoknak különböző sémák begyakorlásával a támadásfelépítések terén, másrészt pedig azzal, hogy a középpályán eddig a fizikum, vagyis Rakitic zakatolt olyanok helyett, akik kis területen képesek játszani, védelmi vonalakat törnek át olyan sávokban, amiket nem minden egyes játékos lát meg.

A Barcelonának szüksége van egy olyan játékosra, aki mást tud adni a csapatnak, lásd Seydou Keita vagy éppen napjainkban Arturo Vidal. Nem volt azonban az sem véletlen, hogy Keita nem került be a kezdőcsapatba, mert előtte volt Xavi és Iniesta. Nyilvánvaló, hogy Valverde rendelkezésére nem áll jelenleg sem Xavi, sem Iniesta, ám a konzervatív, kockázatot kerülő stílusának köszönhető, hogy Carles Aleñáról egy év után sem tudjuk, hogy fejlődik-e vagy sem, Riqui Puigot pedig a harmadosztályban faragják szét annak ellenére, hogy ilyen dolgokat csinál…

Visszatérve Aleñára: megértem azokat a hangokat, amelyek szerint a saját nevelés sosem lesz a kezdőcsapat stabil tagja, ám először talán meg kellene nézni élesben, meccsritmussal a lábában, hogy ténylegesen mire képes. Azon a szinten már egészen biztosan van Aleñá, hogy nettó emberhátrány semmiképp se legyen…

Fontos tehát hangsúlyozni, hogy mindkettő játékos érdemeit elismerem. Luis Suárezt még jelenleg is bőven lehetne használni, mint egy fegyvert a sok közül, ám semmiképpen sem jár már neki az érinthetetlen státusz. Rakitic ideje pedig lejárt. Nem azért, mert elfelejtett volna focizni, hanem azért, mert Lucho rendszerében tudta kihozni a teljes tudását, Valverde viszont már csak egy 31 éves, a csúcsról kifelé futó, a klubstílusba teljesen sosem passzoló labdarúgót játszat ahelyett, hogy nagyon fontos játékperceket adna olyan, a csapatnak már segíteni tudó saját neveléseknek, mint Carles Aleñá vagy éppen Riqui Puig. Lehetséges, hogy 1-1 kupapárharc elmenne a két fiatalon, de az is biztos, hogy az elkövetkezendő két évben a játékstílust tökélesen ismerő labdarúgókhoz jutna a Barça.

Ez esetben pedig Suárez és Rakitic is azt az elismerést kapná, amit egyébként megérdemelnek azért a teljesítményért, amit a pályájuk csúcsán nyújtottak a gránátvörös-kék mezben.