Egy meccs, másképp
03.09.06 – Fontos dátum a Londoniak számára. Bár õk már hozzászokhattak a Premier League mérkõzéseihez, azért a brazil – argentín mérkõzés, na az még nekik is nagy szám. Hát még egy, a magyar futballvalósághoz szokott szurkolónak.
A történet augusztus elején indul, amikor is bejelentik, hogy egy orosz milliárdos megvette az argentin válogatott barátságos mérkõzéseinek az értékesítési jogát, 20 meccset 16 millió dollárért. Pár nappal késõbb be is jelentik az elsõ pénzmosóüzletet”: Az Albiceleste a Selecao Braslieoval csap össze, az elsõ idegenbeli barátságos mérkõzésen, hol máshol, a világ leggazdagabb futballvárosában, Londonban.
A városban több neves stadion is található: Itt játszik többek között a Chelsea (Stamford Bridge), Tottenham (White Hart Lane – észak London, késõbb fontos lesz), Arsenal (Highbury és Emirates Stadium – Észak London), valamint még legalább 5-6 komoly klub. A választás természetesen az új hipermodern Emirates stadionra esik, hisz ide fér be a legtöbb ember, plusz egy ilyen stadionba azért mindenki szívesen kijön.
Érdekelne a mérkõzés, nagyon is, elkezdek érdeklõdni, hogy szerezhetnék jegyeket (korábban közölték, hogy nem valószínû, hogy árulni fogják, akkora az érdeklõdés a bérletesek irányából). A reménykedés mély búskomorságba vált át, elkönyvelem magamban, hogy nem lesz jegy.
A következõ fordulat akkor következik be, amikor az ideiglenes állomáshelyemen (észak London) marketingigazgatóként a népet sanyargató Nick közli, hogy mégis árulnak jegyeket a mérkõzésre.
0800AM: Gyors harc kezdõdik a többszázezer érdeklõdõvel. Telefon haza, majd bankszámla ellenõrzés, hitelkártya kézbe, indul a foglalás. Ehhez azonban regisztrálni kell az Arsenalnál, szerencsére ingyen (a chelseanél mindez 70 font, azaz 28.000 forint ez, s ezután megveheted az 50 fontos jegyet…), erõteljes várakozás, account létrejött, irány a rendelés. Kinézek egy szimpatikus szektort, foglalom a jegyet, még a 18. sorban van két hely (533 és 534), kb fél méterre a félpálya vonalától. (kétszer 33 + max 10 sor van a stadionban egy oszlopban) A foglalás megtörténik, rekordgyorsasággal könyvelik a dolgot, a számlámról máris ugrott 83 font.
Itt kezdõdnek a bonyodalmak, jegy ugyanis nem érkezik, csak egy e-mail, hogy nyomtasd ki, vidd magaddal a klubkártyát, s már mehetsz is vele a meccsre. Felmerül a kérdés: Mi az a klubkártya, még csak 10 perce vagyok tag. Callcenter hívása másfél napon keresztül, valamint 8 e-mail elküldése. Két nap múlva válasz, kör e-mail, postán küldik a jegyet. Még jó, hogy szóltak, hogy ne a magyar címemet adjam meg… Telefon haza, hogy ha jön a jegy, küldjék vissza postán, e-mail, hogy küldjék a Londoni címemre, válasz nincs.
Két nappal a meccs elõtt küldenek egy kör e-mailt, hogy át is vehetem a jegyet. Nagyszerû. Írok, hogy nem jött meg, úgyhogy átvenném, válasz továbbra sincs. Meccsnapon tartalmas vonatozás vissza Brightonból, 14:25-re a stadionhoz legközelebbi metroállomásnál vagyunk. (A neve a fantáziadús Arsenal). Ami feltûnik, hogy a szerelvényt Kedvesemmel és a hátukra vasalt feliratok alapján kb 300 Ronaldinhoval, plusz néhány Arsenal fanatikussal osztom meg, eltévedni elég nehéz lenne. Várunk a liftre, másodikkal fel is tudunk menni.
A liftbõl kiszállvan olyan érzése van az embernek, mintha remegne a föld – ezek csak a kongák, nyugtatom magam. Az állomástól nem messze 10-12 brazilmezes dobol, énekel, zenél, a többiek meg nézik õket. Mi a stadion felé vesszük az irányt, rendõrök segítenek megtalálni. Útközben szerzünk egy szép sálat (egyik fele brazil, másik fele argentín szinezésû, csak 10 font), egy programfüzetet 45 oldal, minõségi A4-es papír, interjúkkal, játékosbemutatókkal.
A stadionnál már kb 10.000 ember áll, szines ruhákban, mezekben, izgalmas kavalkád, bár pár perc után már nehéz a sok színt követni. Beállok a sorba, amely arra vár, hogy beállhasson a sorba a jegyéért, itt a stewardok (ugyanaz, mint a security, csak értelmesebb) közlik, hogy hiába jöttem, ha jegyet vennék, rég eladták az összeset, csak átvenni lehet. Itt egyébként mindenkit névreszóló borítékban vár a jegye, kivéve persze engem, mert engem nem vártak. Gyors ellenõrzés, szemöldökráncolás, pár perc múlva nyomtatják is a jegyeket.
Távolodnék a kasszától, amikor is hatalmas hangzavar, emberek futnak mindenhol. Kezdenék megijedni, de rájövök, csak a brazilok busza érkezik, s elõttük – mellettük – mögöttük kb. 1000 ember fut.
Megnyugodtam, hisz a jegyek a kezemben, irány az Armoury, azaz a fegyverraktár, ahol az ágyusok felkészülhetnek a „harcra”. Errõl azt kell tudni, hogy kb. akkora, mint egy kisebb Tesco, 4 méter magas csarnok, s mindenhol Arsenal emléktárgyakat árulnak. Borsózik a hátam, megtérített Tottenham szurkolóként ez a legrosszabb hely a világon számomra. Mindenesetre nagyon impozáns látvány, 30 ezer forintért már csinálnának egy eredeti „Henry” mezt, ha szeretném gyorsan kirugatni magam. (A cégnél az arány kb 10 Tottenham szurkoló, 1 Arsenalos, 1 West Hames, valamint egy „Gerazolis” West Bromos, vele legalább van közös téma).
Irány az emelet, lépcsõn felmászunk a bejárat szintjére (5-6 méter magasan), s egybõl az R betûs bejáratnál vagyunk, 5 perc séta, s szemünk elõtt lebeg a nagy „J” felirat, itt tudunk bemenni…
A cikket holnap folytatjuk… „
