Eurobarca exkluzív

Juan Carlos Unzué, a Barcelona jelenlegi kapusedzõje még mindössze negyven éves, ám már túl van a 17 éves játékos pályafutásán, s immár az ötödik szezonját kezdi trénerként. Az Eurobarca a második bajnoki forduló elõtt, a Gamper Kupa után készített vele exkluzív interjút, melyben beszélt a csapat jelenlegi reményeirõl, s néhány emlékérõl is.

Unzué 1986-tól 2003-ig védett profi szinten a Primera Divisionban, s mivel pampolnai születésû, az Osasunában kezdte, s fejezte is be a pályáját. Közben azonban megfordult az Oviedóban, a Tenerifében, a Sevillában és a Barcelonában is. Juan Carlosról illik megjegyezni ezen kívül, hogy rendkívül közvetlen és barátságos ember, aki azon kevesek közé tartozik a Barca elsõ csapatának stábjában, aki szívesen elbeszélget a szurkolókkal is akár, ha véget ért a napi edzés. Így nyilatkozott az Eurobarcának is, valamint fölidézte az emlékeit Magyarországról. Elmondta, hogy egyszer játszott itt, „egy jó nagy stadionban, aminek a nevét már nem tudom”. Kisegítettem, hogy bizonyára a mostani Puskás Stadionra, azaz a régi Népstadionra gondol. „Igen, s még arra emlékszem, hogy Carrasco egy óriási gólt lõtt azon a meccsen, de már nem tudom, mennyi lett az eredmény.” Beszélgetésünk során szóba került, hogy azóta sajnos csak tovább romlott a focink, ezzel együtt õ azt mondta: „Ne aggódj, elõbb-utóbb úgyis megváltozik”. Nos, majd meglátjuk…

A Barcát tekintve mostanában nyilvánvalóan adódó kérdés, hogy a csapat egészében visszatér-e régi önmagához, illetve, hogy mi lesz Ronaldinhóval aki már túlzottan régóta nem tud úgy játszani, ahogyan a képességei révén kellene neki. Juan Carlos mindkét esetben, ha nem is szó szerint, de elismerte a gondokat. A megoldást persze ahogy általában senki sem, õ sem tudta megválaszolni, s egyelõre optimista, amilyennek természetszerûleg lennie kell minden idény elején.

Gondolja, hogy a jelenlegi csapat lesz olyan, mint a régi? Lesz olyan, mint volt két éve, mikor sikerült BL-t és bajnoki címet nyerni?

Természetesen a szándékaink erre irányulnak, azaz arra, hogy minden lehetséges címet nyerjünk meg. Ez lenne az ideális. De az összehasonlítások egyrészt nem jók, másrészt nem segítenek semmiben. Két teljesen különbözõ szituációról van szó, nem ugyanolyan a keretünk, s nincsenek meg ugyanazok a körülmények sem, mint akkor. Most egy olyan fázisban vagyunk, hogy a csapat ismét találja meg a játékát, nyerje vissza a magabiztosságát, stabilitását, az önbecsülése ismét legyen az igazi. Az nyilvánvaló, hogy a keretet kiváló játékosok alkotják, de ezek a játékosok emberek is, akiket a megfelelõ állapotba kell hozni szellemileg is, hogy a sikerekért küzdhessünk.

És hol tartanak most ebben a munkában?

Ezt nagyon nehéz konkrétan megmondani, nem lehet számszerûsíteni. Dolgozunk mindenen, koncentrálunk most is számos kérdésre, s közel vagyunk ahhoz, hogy el is érjük, amit szeretnénk. Minden év más, mindig mások a körülmények, vannak új játékosaid, másként kell kezelned a csapatot, mást kell begyakorolnia a futballistáknak a taktika terén is, és ebben a tekintetben kétségtelen, hogy még nem vagyunk a csúcson. De mint mondtam, számomra a taktikai, technikai területnél sokkal fontosabb, hogy ismét legyen önbecsülése, magabiztossága a gárdának. Ebben a tekintetben kell ismét olyanoknak lennünk, mint két éve. Hogy ne kételkedj abban, amit csinálsz, mert ha kétségeid vannak…

Az hibákat generál…

Pontosan, ezek a tapasztalataink.

De jó benyomásai vannak, vagy már nem olyan minden, mint egykor?

Ha emberrõl-emberre végigvesszük a csapatot, csodálatos játékosaink vannak. Ilyen esetben, mint ez, az edzõnek nagyon nagy a felelõssége. Most még meg kell találnunk annak a módját, hogy fölépíthessünk egy tornyot, s végül kitûzhessük a tetejére a zászlót az idény végén…

Más téma. Hogyan látja Victor Valdés helyzetét, aki már egy nagyon jó kapus, azonban úgy fest, a válogatottba soha nem fog meghívót kapni…

Mindenkinek megvan a saját gondolkodásmódja errõl. A választás csupán egy embertõl függ, minden edzõnek megvan a maga igaza. Most itt Spanyolországban úgy gondolom, büszkék lehetünk arra, hogy nagyon sok jó kapusunk van, akár hét-nyolc kapust is a világszínvonalon említhetünk. Úgyhogy én hiába mondhatom: igazságtalan a mellõzése, és hogy Victor már eleget tett a válogatottságért. Azonban azt sem mondhatjuk, hogy azok a kapusok, akik bekerültek a keretbe, ne tettek volna ezért eleget. Ez csak a szövetségi kapitány ízlésétõl függ, akinek most más kapusok tetszenek. De ha engem kérdez, nekem egyértelmûen az a válaszom, hogy behívnám, mert számomra a Liga leginkább felkészült, legsokoldalúbb kapusa. Ezt teljes õszinteséggel mondom, általában törekszem arra, hogy legyek objektív.

Milyennek ítéli a fiatalok esélyeit, Bojant és Giovanit, akik ugyan az elsõ csapat tagjai, de elõfordulhat, hogy nem kapnak majd elegendõ játékidõt a fejlõdésükhöz.

Ennek a helyzetnek nagyon negatív kicsengése lehet, ám szerintem egy olyan csapatnál, mint a Barcelona, s azokat a posztokat figyelembe véve, ahol játszanak, ez a döntés nem rossz nekik. Elõször is, ha nem kapnak majd elegendõ lehetõséget, az azért lesz, mert elõttük abszolút világklasszisok vannak. Velük viszont versenyezhetnek, s nagy lehetõséget kapnak, hogy rengeteget tanuljanak, ami már egy hatalmas esély. Másrészrõl, ezt egy plusz motivációként kell fölfogniuk. Az, hogy ilyen játékosokkal játszhatnak, még nagyobb elszántságot adhat számukra. Ráadásul egy ilyen klubnál, mint a Barcelona, nagyon fontos, hogy a megfelelõ ösvényen tereljük végig a fiatalokat. Ebben az országban nagyon hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenkit az egekbe emelünk azonnal, akik aztán késõbb sajnos fejjel futnak a falnak. Nagyon nagy a nyomás, mindig itt van a sajtó, nincs nyugalom. Egy szóval, itt szépen fokozatosan lesznek fölépítve, kijárnak minden lépcsõfokot, ami szerintem csak jól jöhet számukra. Ha õket kérdezzük, persze, hogy mindent gyorsabban akarnak, de aztán ki tudja, lehet, hogy minden sokkal hamarabb be is következik, mint vártuk. Elég csak Messire gondolni, óriási lépésekkel jutott elõre, rendkívül gyorsan fejlõdött, de ez tehetségfüggõ. Szóval senki nem fog a fejlõdésük útjába állni, csak tõlük függ majd minden.

Egy kicsit komplikáltabb kérdés. Ronaldinho megnyerte az Aranylabdát, a világ legjobbja volt, ám már nagyon hosszú ideje nem találja a formáját. Nem elég motivált, vagy mi lehet a baj vele?

Legjobban nyilván õ tudna válaszolni erre. Körülbelül azt tudom mondani, mint amit csapat szinten említettem. Ha valaki elér a csúcsra, nagyon nehéz újabb motivációkat találnia magának. A kívülállóknak úgy tûnhet, már nem is akar, de itt kell lennie, hogy helyrejöhessenek a dolgok. Sokszor elég egy lökés, egy mondat valahonnan, hogy visszaszerezd a régi sikeréhségedet, elszántságodat. Akárhogy is van, szerintem az elmúlt idény tapasztalatai ott vannak a fejében, s reméljük, most új motivációt talál magának, majd visszatérhet ahhoz az önmagához, aki volt. Én a magam részérõl bízok abban, hogy még sokat fog adni a klubnak, de el kell ismerni, hogy ez nehéz, gyakran igazságtalan dolog. Nem várhatjuk el, hogy a játékosok mindig ugyanolyan szinten játsszanak. Ez lehetetlen. Különösen azért lehetetlen, mert ezeknek a futballistáknak óriási megterhelés, hogy itt le kell játszaniuk hatvan-hetven meccset egy évben, ezen kívül menniük kell a válogatottba. Idén talán más lesz, most volt ideje pihenni egy hónapot, ami nem volt meg neki az utóbbi években. A jelenlegi célunk tehát az is, hogy Ronaldinho a csapattal együtt megtalálja a legnagyobb kihívásokat magának.

Beszéljen egy kicsit magáról! Mióta edzõsködik?

Én csak 2003-ban kezdtem, a Laporta-érával együtt. Tulajdonképpen szerencsém volt, hiszen 17 évig védtem öt különbözõ csapatban az elsõ osztályban, s itt is otthonra találtam, mikor itt védhettem 1988-tól 1990-ig Cruyff irányítása alatt. S az a tény, hogy már ismertem a környezetet, nagy szolgálatot tett abban, hogy visszatértem ide már edzõként. Tényleg nagy szerencsém volt, hiszen 2003. június 15-én vonultam vissza a játéktól, és június 30-án már itt dolgoztam edzõként. Így ugyan semmi idõm nem volt kipihenni a fáradalmaimat, de ez így nagyon jó volt számomra, amellett, hogy megtisztelve érzem magam, hogy egy ilyen csapatnál dolgozhatok, mint a Barcelona.

Mint szurkoló, Ön szerint melyik volt a legjobb Barca a történelemben?

Minden idõk legjobb csapataként… én a Dream Team-et mondanám, nyilván azért, mert az én korszakomhoz tartozott, s én sokszor ellenfélként a saját bõrömön éreztem az erejüket. Különleges focit játszott az a gárda, abban az idõszakban különösen. Rendkívül gyors, egyérintõs játékot, fölöttébb támadó felfogásban, mely természetesen látványos volt. Ha a jelenlegi csapattal hasonlítjuk össze, akkor meg lehet említeni, hogy a klub filozófiája nem változott, így a taktikában sincs sok különbség. Amit a mostani csapat javára lehet írni, hogy a legjobb idõszakaiban labda nélkül agresszívebb volt, mint a Dream Team. Õk talán labdával még jobbak voltak, csodálatosan tudtak helyezkedni, intelligensen együtt mozogni a pályán, míg a mi jelenlegi csapatunkban talán több a képzelõerõ a játékosok egyéni képességei révén. Persze még nagyon sok jó csapat volt itt a múltban, az emberek sokat beszélnek Helenio Herrera együttesérõl, de én csak arról tudok hitelesen beszélni, amit láttam, így a jelenlegi gárdáról és a Dream Teamrõl.

Így nem láthatta játszani Kubala Lászlót, de azért találkozott vele?

Sajnos játszani valóban nem láttam, de ismertem már idõs emberként. Amikor itt játszottam, gyakran sétálgatott itt a stadion körül, s egy csodálatos embernek tûnt. Amennyire megismertem, egy nagyon közvetlen személyiség volt. Egy igazi példakép volt mindenki elõtt, mindenkinek köszönt, mindig szimpatikusan viselkedett, olyan igazi jó ember volt, ahogy errefelé mondjuk.

Még ha nem is szereti az összehasonlításokat, hogyan vetné össze Rijkaard és Cruyff munkáját, felfogását?

Két más karakterû emberrõl van szó. Cruyff esetében elmondhatjuk, hogy különlegesen intelligens és felkészült szakember volt, aki gyorsan észrevett minden apróságot a pályán. Emellett pedig elõre fölmért számos részletet az ellenfélrõl, látta, hogy mi történhet hamarosan a meccseken. Frankie egy másik karakter. Szintén nagyon intelligens szakember, de másként jár el több tényezõt tekintve. Tudja, hogy meddig menjenek a dolgok a maguk útján, s mikor tegyen pontot valaminek a végére. Szóval õk két teljesen különbözõ személyiség, egyikük karaktere fehér, másikuké fekete, s ezt át is ültetik az edzésmódszereikbe, ami normális, hiszen mindenki úgy végzi a dolgát, amilyen ember.