Ha túl nagy a cipõ…

„Ha túl nagy a cipõ, keresni kell egy kisebbet”  

Johan Neeskens, a Barcelona másodedzõje alighanem képtelen szembesülni a fenti frázis szimbolikus jelentésével. Vagy ami még rosszabb, nem is akar. Kívülállói szemmel nézve ugyanis – hogy finoman fogalmazzak – nem igazán sikerült betöltenie a Henk ten Cate távozásával keletkezett ûrt. Hogy még messzebb menjek, nagyon úgy néz ki, hogy a klubvezetés is szemet kíván hunyni felette.

A katalán csapat lagymatag idénykezdete mély nyomokat hagyott a mindig sikerre éhes szurkolók szívében, amelyet a Villarreal elleni vereséget megelõzõ, sorozatban elkönyvelt hat gyõzelem és a 18-3-as gólkülönbség sem minden esetben feledtetett. Az elmúlt néhány fordulóban mutatott, olykor lehengerlõ játék ellenére még mindig kérdõjelekkel találja szembe magát a mezei futballszurkoló. Nem is csoda, hogy nem sikerült szabadulnom a gondolattól, hogy az egykori kiváló labdarúgó, Johan Neeskens mit is keres még mindig a világ egyik legnagyobb klubjának edzõi stábjában.

Johan Segundo, azaz második Johan. A beszédes, mai megvilágításban immár kissé paradox jelentésû becenevet Barcelona népe adta egykori kedvencének. Igen, kedvencének. Neeskens ugyanis nagy népszerûségnek örvendett a sociók körében a hetvenes évek Barcelonájában. Kitûnõ példa erre az 1979 májusában hosszabbítás után (4-3) megszerzett KEK-diadalt követõ nyár. A vezetõség nem kívánta meghosszabbítani a holland középpályás lejáró kontraktusát, így az indulatokat korbácsoló döntésre csattanós választ adott a Camp Nou közönsége: „Neeskens igen, Núnez nem” rigmussal fogadta a pályára kivonuló, a friss európai kupasikerben fürdõ Núnez elnököt. Vagyis mindenképpen pozitívan kell értelmeznünk a nagy elõd és egyben csapattárs Johan Cruyff után kapott „mûvésznevét”. Csakhogy az idõ múltával újabb jelentéstartalommal bõvült az edzõi pályafutása során a jobb kéz szerepkörébõl kiugrani képtelen szakember korábbi elnevezése. Második Johan, úgy, mint másodhegedûs. Esetleg még az sem…

Fõleg akkor, ha fellapozzuk a históriáskönyveket, és megnézzük milyen állomáshelyek is elõzték meg a barcelonai karrierjét. Svájci kiscsapatok (FC Zug, FC Singen) élén dolgozott, majd Guus Hiddink oldalán (Rijkaarddal és Koemannal egyetemben) segédkezett a holland nemzeti csapatnál. (Késõbb mostani felettese mellett még egy ízben szerepet vállalt az Oranjénál.) 2000-ben jött az „áttörés”, a NEC Nijmegen vezetõedzõjének mondhatta magát, ahonnan 2004-ben a rossz eredmények miatt menesztették. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy egy évvel korábban, 2003-ban 20 év után kivezette a nijmegeni gárdát a nemzetközi porondra. Majd visszatért a kaptafához, és Hiddink hívó szavára az ausztrál válogatottnál találta magát – ismét másodedzõként. Valljuk be, láttunk már ennél szebben csillogó cv-t is…

A munkaerõpiacon ugyan nem elsõsorban az önéletrajza, hanem a szaktudás, az illetõ szorgalma, kreativitása alapján szokták megítélni az alkalmazottak teljesítményét, de ezen a téren az edzõfejedelemnek nem éppen nevezhetõ holland még rosszabbul fest. A mérkõzések többségében ugyanis nem hogy nem tesz hozzá semmit Rijkaard munkájához, hanem nagyon sokszor meglehetõs közönnyel szemléli az eseményeket… a lelátóról.

Nem csoda, ha beindulnak a fogaskerekek, és az ember elkezd kombinálni. Az következik most, amely általában az edzõostorozó írásokból ki szokott maradni, mégpedig az alternatív megoldás felvázolása. Adott egy szaktekintély, aki nemcsak legendás játékosa, hanem a Barca egyik legsikeresebb edzõje is volt, jelenleg pedig kimondva, kimondatlanul a vezérkar tanácsadójaként tevékenykedik. Adott egy technikai igazgató, és adott egy segédedzõ, akik labdarúgó pályafutásuk befejeztével a partvonal mellõl is hasonló sikereket szeretnének elérni Barcelonában. Johan Cruyffról, Txiki Begiristainrõl és Eusebio Sacristánról van szó, akik egytõl-egyig a 90-es évek meghatározó alakulatának, a Dream Teamnek voltak alappillérei. A kérdés már csak az, hogy miért ne bõvülhetne ez a kör négyre?

Óhatatlanul eszembe jut José Maria Bakero neve. A baszk középpályás 9 idényt húzott le a Barca középpályáján. Egy személyben volt a csapat motorja, szûrõje és „gólvágója”. A Dream Team minden sikerébõl kivette a részét, 434 találkozón lépett pályára a katalán gárdában, és ezeken 114 gólt szerzett. Miután szögre akasztotta a csukáját, pályaedzõként visszatért a Camp Nou-ba, Lorenc Serra Ferrer és Louis van Gaal keze alatt is dolgozott. 2005-ben nevelõegyesülete, a Real Sociedad szolgálatába állt, sportigazgatói kinevezését követõen a kispadra is leült, és a 2005/06-os szezonban hatalmas bravúrral benn tartotta a san sebastiani csapatot a spanyol élvonalban…

Az egyik oldalon egy üres tekintetû, eddig sikertelennek bizonyuló, már kiöregedõ félben lévõ, a másikon pedig egy agilis, fiatal, feltörekvõ szakember. Nem kérdés, hogy számomra melyik irányba billen a mérleg nyelve, de vajon a vezetõség hogyan gondolkodna ebben a kérdésben, amennyiben valóban felvetõdne a Barca legendás hatosának neve?

Írta: Grecki