Ne a szívedre hallgass!
Egy korszak véget ért. Ezt már írtam mintegy hét hónapja is, mikor Getafében 4-0 állt az eredményjelzõn. Ez a vereség egy újabb jel erre, mert az valóban egy újabb mélypont a Rijkaard-csapat életében, hogy kényszerhelyzetben, helyzeteket is alig képes kidolgozni hazai környezetben a legfõbb riválisa ellen. A vereség számszerûen ugyan csak 0-1 volt a vasárnapi El Clásicón, ám kizárólag a Real Madridon múlt, hogy lesz-e nagyobb különbség a két gárda között. Azaz ha a Raúlék kicsit is pontosabbak, könnyedén kialakulhatott volna egy olyan 0-3 is, ami bõ két éve volt Madridban a Barça javára.
A két meccs között számos hasonlóság megfigyelhetõ volt. A Madrid rá tudta kényszeríteni az akaratát a Barçára idegen pályán is, erre kiváló példa, hogy Márquezék sok esetben meg sem próbálták fölvezetni a labdát, s az ismert, sokpasszos játékkal elõrejutni. Ehelyett inkább választották a labda fölívelését, ami a futball mûvelésének egy igen sablonos formája, mely soha nem volt jellemzõ a Barcelonára, s amit akkor csinál egy csapat, ha nincs ötlet a futballjában. Rúgd és fuss, mondják, mondták ugye Angliában… Csak emlékeztetõül írom le, hiszen bizonyára még sokan emlékeznek, hogy ilyen agresszív, egész pályás letámadást még a Barça csinált két évvel ezelõtt Madridban, az eredmények pedig ismertek. Ez ugyan csak egy apró momentum, ám jól rávilágít a korszakváltozás tényére, hiszen döbbenetesen nagy változásnak kell bekövetkezni már ahhoz is, hogy a Barcelonának legyen jelentõs esélye a bajnoki cím megszerzésére. A fájó, drasztikus változásoknak elõbb-utóbb jönnie kell, még ha nagyon sokan ezt most sem ismerik be, most sem akarnak ezzel szembesülni.
Az összehasonlítások sokszor rosszak, s nem helytállók, ám bizony gyakran elõfordul, hogy egy helyzetet lehet hasonlítani egy másik, múltban már megtörtént szituációhoz. Mindenki emlékszik még arra, hogy milyen sikereket ért el a Real Madrid a galaktikusok korában, s arra is, hogy milyen egyenesen száguldott lefelé a lejtõn Ronaldóék szekere késõbb. Kétségtelen, hogy a jelenlegi Barçát nem lehet maximálisan hozzámérni ahhoz a csapathoz, hiszen ott az is jelentõs gondot jelentett, hogy az összes sztárjátékos egyszerre öregedett ki, s már képtelenek voltak ugyanazt a teljesítményt leadni, mint korábban. Barcelonában a kiöregedés veszélye még nem fenyeget, ezzel együtt az igen, hogy ez a csapat, ebben az összetételében már képtelen lesz úgy futballozni együtt, ahogy régen. Valami megtört, valami megváltozott sok játékos fejében, egyesek esetében fizikálisan is. Ezt a helyzetet nem lehet tökéletesen körülírni szavakkal, ám kétségtelen, hogy minden nagycsapat elér egyszer a teljesítõképessége csúcsára, s onnan elindul lefelé.
A Barcelona ezt elérte 2006 májusában, s ha most mérleget vonok, jól látszik: a változás lassan, fokozatosan következett be, a gárda produkciója lépésrõl-lépésre lett rosszabb. A 2006-2007-es idény õszi felében még csak a játék minõségére volt panasza a szurkolóknak, az eredmények, ha csak többé-kevésbé is, de jöttek, a gárda tudott nyerni idegenben is, nem volt nagy kontraszt a hazai meccsekhez képest. Kellemetlen vereségek azonban már ekkor is becsúsztak, persze ezt vissza lehetett vezetni a jelentõs sérüléshullámra, Eto’o valamint Messi elvesztésére, Ronaldinho rossz formájára.
Ám tavaszra még egy fokkal visszaesett az összteljesítmény, pedig már visszatért Eto’o és Messi is, Ronaldinho is utolérhette volna magát. Jött a BL búcsú, majd szépen, fokozatosan vesztette el a Barcelona a bajnokságban addig összeszorgoskodott elõnyét is a Real Madriddal szemben. Az, hogy a bajnoki cím elúszott, a szerencsén is múlott. Ez nyilvánvaló, hiszen a számos peches körülmény között elveszített találkozó közül csak egynek kellett volna kicsit másként alakulnia, Tamudo például eltalálhatta volna rosszul is azt a labdát, ami Madridba küldte a bajnoki trófeát. De eddig a helyzetig nem a szerencsétlenség vezette el a Barçát, hanem a produkció visszaesése. Az nyár folyamán kiválóan erõsített a Barça, jó játékosokat vásárolt megfelelõ összegért, ám a keret kulcspozícióiban nem történt változás. Az õsszel azonnal megmutatkozott, hogy valami nem mûködik, hiszen idegenben nem ért el egy figyelemre méltó eredményt sem a gárda, sõt, tulajdonképpen állandóan a várakozásokon alul szerepelt. Otthon segített Leo Messi, segített a Camp Nou ereje, és az is, hogy a keretet nyilvánvalóan csodálatos egyéniségek alkotják, akik képesek egy-egy meccsen brillírozni. Nincs tehát kizárva az sem, hogy a közeljövõben fog még nagyon jól játszani a Barcelona, de óva intek mindenkit: ez nem egy újjászületés lesz, csak egy fellángolás. Pontosan olyan, amilyet a Real Madrid is produkált sokszor a galaktikus érában, ám akkor is csak egy pillanatra gyulladt föl újra a remény lángja a föltámadásra, a csapat hosszú leépülése akkor is folytatódott.
Én pontosan ezt várom a Barcelonánál is. Lesznek még jó meccsek, de hosszú távon jobb nem lesz ez a csapat. Sajnálatosan úgy értelmezi a helyzetet a jelenlegi Barcelona elnökség, mint az akkori madridi vezetés is, hiszen mindenki hisz a feltámadásban, még a bajnoki címben is, és egyelõre gondolni sem mernek egy edzõváltásra, arra pedig még annyira sem, hogy kicseréljék a keret egykori húzóembereit. Pedig ezek így együtt megoldanák a gondokat, s el lehetne kezdeni építeni egy új korszakot, egy új csapatot, melynek ráadásul számos tagja már most fix a jelenlegi garnitúrából. Van egy szupersztár Messi, vannak nagy tehetségek, mint Bojan és Giovani, vannak mindig küzdõ saját nevelésû katalánok, mint Xavi és Puyol. S vannak például az újak, így Milito vagy Touré, akik bizonyosan jól megállnák a helyüket az új Barcelonában is. Ám minden jel arra mutat, hogy a nagy váltás nem fog megtörténni, hiszen a vezetõség kitart egyelõre mindenki mellett, aki egykor jelentõs részt vállalt a nagy sikerekben. Így tesznek, mert a szívükre hallgatnak, így tesznek, mert félnek a következményektõl. Amennyiben minden úgy zajlik tovább, mint eddig – amire a megítélésem szerint kiválóak az esélyek -, úgy elõbb-utóbb elszánja majd magát Joan Laporta arra, hogy elbúcsúzzon Frank Rijkaardtól, s jönni fog valaki más.
Ez azonban aligha segítene, legalábbis hosszú távon semmiképp. A keret átformálása nélkül megújulást képtelenség véghezvinni, azon egyszerû oknál fogva, hogy a csapat teljesítményét nem befolyásolja ilyen mértékben a tréner személye. Ha ezeknek a játékosoknak együtt már nem megy, nem fog menni egy új edzõvel sem, ahogy nem ment a Madridnak sem egykor, pedig jó néhány szakember belefogott a munkába… S mindannyijuknak el kellett hullania a sztárjátékosok oltárán, amíg egyszer Ronaldóék is vették a sátorfájukat. És amint vették, a gondok szépen lassan megoldódtak… Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bajokért egyes egyedül Ronaldinho, Eto’o és Deco a felelõs, de az biztos, hogy posztjuknál, sztár státuszuknál fogva meghatározzák a Barça teljesítményét. Ezért írtam korábban, hogy a nyári igazolások jók voltak, ám mivel nem kulcspozíciókban történtek, olyan posztokon, ahol a meccseket meg szokás nyerni, nem volt elegendõen nagy hatásuk.
Sokan még bizonyára most sem gondolják úgy, hogy ez így van, vagy így lesz, hiszen miért gondolom, hogy ez már egy korszak vége, hogy már nincs fölfelé ennek a csapatnak, s nincs jelentõs fejlõdés Barcelonában Ronaldinhónak? Nos a helyzeteket és eseményeket mindig igyekszem hosszú távon látni és értelmezni. Ezt most is így teszem, ezért egyértelmû, hogy a csapat majd másfél évnyi mélyrepülésbõl nem tud csak úgy kiszállni, majd ismét szárnyra kelni. Nem lesz képes erre úgy sem, ha kirúgják Frank Rijkaardot, mert ilyen mértékû hatása egy vezetõedzõnek sincs egy csapatra.
Ronaldinho helyzete hasonló. Alighanem milliók reménykednek még abban, hogy egyszer újra a régi lesz, vagy legalább abban, hogy valamivel jobb lesz, mint most. Õk azok, akik még az El Clásico után is jónak ítélték a játékát, pedig labdavesztések számát tekintve, a hasznos megoldásokat számítva nem oly pozitív a kép. A dicséreteket, a védõbeszédeket azért hangoztatják, mert szeretik, rajonganak érte, s ez jól van így, teljesen természetes is így. A futballt éppen ez a fajta rajongás teszi csodálatossá sokak számára. Ugyanakkor sajnos bele kell gondolni abba, hogy Ronaldinho esetében nem rossz formáról van szó, nem is sokáig húzódó rossz állapotról, hanem kegyetlen, súlyos, nagymértékû visszaesésrõl. Ronaldinho a Barçával egyenesen arányosan járta be az útját, tavaly õsszel még elfogadhatóan játszott, s bár nem csillogott, sok gólt szerzett. Tavasszal még inkább elvesztette a gyorsaságát, a dinamikáját, a saját „külön bejáratú játékstílusát”, s egyre ritkábban szerzett gólt is. Ez csak folytatódott õsszel, mikor már semmilyen tekintetben nem emlékeztet egykori, Aranylabdás önmagára. A probléma pedig abban van, hogy ebbõl az állapotból nem lehet csak úgy visszajutni a Kánaánba. Ronaldinho már több mint egy éve folyamatosan veszít a sebességébõl, s a fizikai képességeket nem lehet visszanyerni egy könnyen. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem már soha nem is fog úgy futni, mint régen, nem fog úgy cselezni, mint régen, s nem fog úgy játszani összességében, mint régen. Nem fog, mert azt a fizikai állapotát nem fogja tudni visszaszerezni, alighanem anatómiailag ez képtelenség. Én legalábbis még nem sok olyan sportolót láttam, aki egyszer lelassult hosszú idõre a pályája során, majd ismét visszanyerte azt a gyorsaságát és dinamikáját, ami egyszer jellemzõ volt rá.
Azért jelölöm meg ennyire világosan Ronaldinho sikerességének kulcsát a gyorsaságban, mert õt éppen ez, s az ehhez párosuló fantasztikus cselezõ készség tette világklasszissá. A cseleket még most is meg tudja csinálni, de nem olyan sebesség mellett, mint egykor, s ha valaki ezeket a cseleket lassan csinálja, könnyen kiismerhetõvé válik a védõk szemében. Ronaldinho ezzel együtt nem veszett el teljesen, mert a környezetváltozás sokakon segített már a múltban bizonyos mértékben, s ez megtörténhet az õ esetében is. De ehhez klubot kell váltani.
Nem értek egyet azokkal, akik szerint Ronaldinho visszaeséséért, Frank Rijkaard lenne a felelõs. Nem értek, mert egy futballistának magának kell olyan kondícióban tartania magát, úgy élnie, ahogy az alapvetõ a profi világban. Ronnie-nak nem volt súlyos sérülése, nem volt igazi törés a pályafutásában, nem történt vele semmi olyan, ami visszavethette volna ilyen mértékben, mint látható. Ezért pedig nem a vezetõedzõ a felelõs, hanem a játékos maga. Valahol, valamit Ronaldinho rosszul csinált, akár még ma is csinál. Ezzel együtt Frank Rijkaardnak elõbb vagy utóbb mennie kell, nem Ronaldinho miatt, hanem azért, hogy a csapat megújítása valóban gyökeres legyen, a régi mechanizmusok – melyek már nem hoznak sikert – el kell tûnjenek.
Amíg ez, illetve a keret alapos megújítása nem történik meg, hosszú, néha sikerrel kecsegtetõ, ám igazán soha nem dicsõséges idõszakot, egy lassú agóniát fog átélni a Barcelona. Hogy azért némi reménnyel is kecsegtessem a Barcelona szurkolókat, azt szerintem egyáltalán nem lehet kizárni, hogy a Bajnokok Ligájában jól fog szerepelni az együttes, ám ezt is csak az mondatja velem, hogy a BL-ben némi szerencsével, jó játékosokkal, s jó sorsolással könnyedén lehet gyõzni is, amire kiváló példa a tavalyi Milan siker, illetve a három évvel ezelõtti ‘Pool gyõzelem. Egyik csapat sem remekel azonban napjainkban, mert ezek a némileg „véletlen sikerek” megtartották a keretekben a játékosokat, s azok élén az edzõket. Egy régi út tehát folytatódott, a jövõ pedig nem fest szépen sem Milánóban, sem Liverpoolban…
Mindezek a forgatókönyvek, melyeket leírtam, persze nem fognak garantáltan így történni, hiszen könnyen elõfordulhat, az is, hogy Ronaldinho megelégeli a kritikákat, az egyre hangosabb füttyszót, az ellene forduló szurkolókat. Szedi a sátorfáját, s meg sem áll Londonig vagy Milánóig. Ez pedig megindíthatja akár villámgyorsan is a változások korát, mely talán fájdalmas lesz, ám bizonyosan több reménnyel kecsegtet, mint a jelenlegi állapotok…
