Majd’ három évet kellett várni az újabb sikerre
Minden kétséget kizáróan ki lehet jelenteni, hogy ezek a napok a felhõtlen öröm percei, amikor az összes Barcelona drukker elfelejti a mindennapi gondjait, és szeretett csapatának sikerét élvezi, ízlelgeti, és legszívesebben megállítaná az idõt. Ha az utóbbi nem is lehetséges, és a jövõt sem tudjuk megjósolni, a múltat tudjuk vizsgálni, méghozzá azt a múltat, azt a csaknem három évet, amely komolyabb trófea megszerzése nélkül ment el Katalónia életében…
2006. május 17. Stade de France, Párizs, Franciaország. Megrendezésre kerül a Barcelona-Arsenal Bajnokok Ligája finálé, amelyen az esélyesebb és a szezont látványosan végig focizó katalánok csapnak össze a tavaszra bombaformában szárnyaló ágyúsokkal. A mérkõzés jól indul a Barca számára, hiszen Lehmannt, az Arsenal német portását kiállította Terje Hauge játékvezetõ, azonban a londoniak nem torpantak meg, sõt, a vezetést is megszerezték Sol Campbell révén. Az ekkor még csillogó Ronaldinhóval felálló Katalán Óriás sokáig nem tudta feltörni a beton biztosnak látszó angol falat, azonban jött Henke Larrson, az aranycsere, és két gólpasszával, amelyek közül az elsõt Eto’ónak, a másodikat Bellettinek adta, megfordította a mérkõzést.
A 90 perc után a Barcelona Európa trónjára ült, és Carles Puyol, a katalán alakulat csapatkapitánya a magasba emelte a trófeát! Akkor kevesen gondolták, hogy egy igazán komoly, nemzetközi téttel is bíró trófeára csaknem három évet, azaz közel 1090 napot kelljen várni…
Mert ez történt, hiszen a 2006-os, augusztusi Spanyol Szuperkupa gyõzelem után, ami azért nem egy nívós „sorozat”, nem nagyon „jártak” a serlegek a Camp Nou múzeumába, mi több, messze elkerülték Barcelonát – köszönhetõen az együttes impotenciájának, és mentális gyengeségének, jóllakottságának… Tavaly nyáron azonban tiszta lappal indult mindenki, Laportát – ha nehezen is – de „megerõsítették” az elnöki pozíciójában, míg a csapatnak új vezetõedzõje lett Josep Guardiola személyében. A rutintalan katalán mesterrel szemben nagyon sokan ágáltak, és nehezményezték az akkor mindössze 37 éves szakvezetõ kinevezését, mondván egy év edzõi, ráadásul harmadosztálybeli tapasztalattal nem lehet kivezetni egy ekkora klubot a gödörbõl.
Hát sikerült, de még hogyan! A katalán gépezet egész évben parádés formát mutatott, játékban valósággal átgázolt ellenfelein, és legtöbbször ez a fajta minõségbeli különbség eredményben is megmutatkozott – gondolunk itt a négy, öt vagy hat gólos gyõzelmekre. Ám egy trófea megszerzése nem csak abból áll, hogy eljutunk odáig, így a nyári kritikusok még mindig nem voltak teljesen lenyûgözve, a Guardiola mellett állók pedig reménykedtek, hogy végre meglesz az újabb trófea, az újabb ünneplés, az újabb siker.
Imájuk meghallgatásra került, ugyanis 2006. május 17.-e után 2009. május 13.-án, Valenciában, a harmadik trófea nélküli év kezdete elõtt pontosan négy nappal a Barcelona együttese elhódította a Copa del Reyt, és felült a hõn áhított trónjára! Csaknem három év ínséges idõszak után végre jött egy olyan szezon, amelyben méltán lehetnek büszkék a katalán szimpatizánsok csapatukra, a Fútbol Club Barcelonára!
Arra pedig mérget vehetünk, hogy a következõ címre nem kell ennyit várni…
