Mourinho újra Barcelonába jön | Guardiola tiszta lappal fogadja
Köszönhetõen a hétfõi idõpontnak, pontosan egy hét van a 2010-2011-es La Liga elsõ Clásicójáig, ám az elmúlt évek legnagyszerûbb Klasszikusának ígérkezõ találkozó még a megkülönböztetett figyelemnél is többet igényel. Két õsi rivális alakjában ugyanis most két teljesen ellentétes filozófia, eszme csap össze, melynek még ezen felül is külön pikantériát ad José Mourinho Camp Nouba való visszatérése. A következõ anyagunk az elsõ írása az egyhetes felvezetõ rovatunknak, mely során minden nap kiemelten minimum egy írást csakis a Clásicónak szentelünk.
Következõ cikkünk az oldal témájának tudatában igencsak elfogultnak tûnhet majd, de gyorsan leszögeznénk, hogy bármilyen jelzõt, negatív kritikát használunk majd akárkire a rivális klubból, annak pályáját teljesen elismerjük, respektáljuk. Ahogyan azt az alcím elárulja, a középpontban Mourinho és az általa formált Madrid lesz. Kritikák ide, nemtetszés oda, a portugál nagy edzõ, tudja merre hány méter, ettõl függetlenül az, aki, s errõl jogot érzünk véleményt – akár negatívat is – formálni mindenféle elfogultság nélkül.
Mourinho: „Vannak csapatok…”
Kezdjük a legfrissebbel: Mourinho szerint a Barçának többet segítenek a játékvezetõk, és vannak csapatok, melyek nem adnak ki magukból mindent, hogy legyûrjék a katalán együttest, és ezen szavak még akkor sem nevezhetõek zseniálisnak, ha tudjuk, hogy ezek is csupán eszközök a ‘Special One’ repertoárjában. Biztos vagyok benne, hogy nem gondolja komolyan Mourinho ezeket a gondolatait, de ez más csapatokra sértõ, és lehet zseninek lenni az ellenfél semmibe vétele nélkül is.
Guardiola reakciója ékes bizonyítéka, és a napnál is világosabban támasztja alá a két eszme, a gyõzelemhez vezetõ út közötti differenciát. Pep szimplán nem reagál a portugál kijelentéseire, vagy egy kicsit megfegyelmezi az újságírókat a kérdés abszurdságát, létjogosultságát illetõen, ergo talál egy okot, amiért biztosan ne menjen bele egy esetleges nyilatkozatháborúba.
Vannak, akik kedvelik Mourinho stílusát, és nincs ebben semmi rossz, ám amit a portugál mond, az abnormális, és nem a Real Madrid mindenkori vezetõedzõjéhez, a klub nagyságához méltó. De amint azt már kiemeltük a bevezetõnkben, itt most a Mourinho-féle felfogással foglalkozunk, és nem a fénylõ történelmû Real Madriddal, mert véleményem szerint erkölcsi síkon nem összekeverendõ a kettõ.
A legnagyszerûbb Klasszikusok legnagyszerûbbike
Két tényt rögtön le kell szögeznünk az elején: a Barcelona ugyanúgy versenyképes bárkivel immáron harmadik éve, tehát motiválatlanság, és a 2006-2008 közötti kudarcok megismétlõdése zéró eséllyel bírnak. Szigorúan versenyképességrõl van szó, mert ahogy Cruyff is fogalmaz: „A Barcelona a legjobb jelenleg, de – ellentétben más sportágakkal – a futball nem az a hely, ahol mindig a legjobb nyer, szóval akár trófea nélkül is zárhatja az idényt a Pep-Team.”
A másik tény pedig az, hogy jobb ez a Real Madrid, mint az elmúlt, nemzetközi szinten sikertelen nyolc évben bármikor. Az persze már más kérdés, hogy ez mire lesz elég, ugyanis a Milan elleni meccseket nem venném alapvetõnek, és perdöntõ bizonyítéknak a javulásra. Mourinho érkezte azonban nem fog nyomtalanul elmúlni, van kidolgozott taktika, kidolgozott séma, fegyelem, ezek pedig alapfeltételei a sikernek. Egy Clásicón a forma nem számít, így mindkét csapat nyerhet, a Madrid viszont most jóval esélyesebb, mint bármikor az elmúlt években.
Mourinho-mágia ellenben nincs. Ez csak a sajtó által kreált fogalom, „reménykapszula”, amit most már a sikerre rendkívül éhes és vágyó madridi szimpatizánsok találtak ki. Mourinho verte már meg a Barcelonát, és kapott ki tõle nagyon csúnyán. Hiába nyilatkozza a portugál, hogy tudja, mi a Barça ellenszere, nem ettõl nagy tréner õ. A tavalyi elõdöntõn mutatott hõsies védekezés nem volt egy olyan taktikai húzás, amitõl õ a ‘Special One’. Sokkal inkább a közösség kialakításáért, és a fegyelem-lazaság közötti harmónia megtalálásáért jár neki a dicséret, mintsem ezért.
Mourinho az ellentmondások embere. Íme, pár példa: a Barçát tavaly teljes bunkerfutballal verte meg, megfeledkezve egy-egy korábbi nyilatkozatáról. Még a Chelsea edzõjeként nyilatkozta egy 0-0-s, Tottenham elleni iksz után, amikor a Spurs csak a védekezésre rendezkedett be, hogy ez nem igazságos azért a fociért, amit õk játszottak: „Csak egy csapat volt a pályán, mely gyõzni akart, ezek mi voltunk, és ez nem fair ránk nézve. A szurkolók nem ezért váltották meg a jegyüket.”
A néhány téves ítéletet hozó, tavalyi Bajnokok Ligája elõdöntõ után, melyen az Inter hazai pályán nyert 3-1-re a Barcelona ellen, azt mondta, hogy a katalán játékosoknak rövid a memóriájuk, ha a játékvezetõre panaszkodnak, utalva a két évvel ezelõtti, Chelsea elleni elõdöntõre, ahol szintén volt pár vitatott eset. Visszafelé sült el a két nyilatkozat, és ezek alapján Mourihno szaladt bele a saját csapdájába.
Mourinho az ellentmondások embere – másodjára leírva is. Éppen ezért nagy edzõ õ. Sikert ér el, megoszt, és a szakmai-pszichológiai személye mindenképpen méltó egy Clásicóhoz. A mentalitása, a gyõzelemre való törekvés módja azonban cseppet sem.
Ergo harmadszorra is az ellentmondások embere.
