Antoni Ramallets gondolatai a rekord alkalmából
Azzal, hogy Lionel Messi a héten beérte a klub örökös góllövõlistáján Kubala Lászlót, érthetõen ismét figyelmet kap a Barcelona egykori magyar csillaga, akit továbbra is elsõsorban Spanyolországban ismernek el és emelnek fel, semmint Magyarországon. Abból az alkalomból, hogy Messi beérte a klub történetének talán legnagyobb alakját, mi egy olyan írást emelünk ki, mely nem statisztikákat halmoz a két játékosról, hanem arról szól, kit is ért be most Messi valójában.
Az alábbiakban Antoni Ramalletsnek, a Barcelona ma is élõ, most 87 éves egykori kapusának írását közöljük, aki ebbõl az alkalomból mesél egy kicsit a korábbi csapattársról.
„Kubala ’Laszi’, akivel volt szerencsém egész pályafutása alatt együtt lenni a Barçában, illetve Leo Messi nagysága teljes mértékben összehasonlítható. Számomra abban az értelemben teljesen egyenértékûek, hogy mit jelentettek a foci számára, és szerintem csak egy dolog különbözteti meg õket: a hajuk színe. Egyikük szõke volt, a másik barna. Nem lehet azt mondani, hogy egyikük jobb lett volna a másiknál, mert különbözõ korszakokról beszélünk, de büszke vagyok arra, hogy Kubala és Messi is a Barçában játszottak, életem klubjában, ahogy arra is büszke vagyok, hogy Víctor Valdés védi a kapunkat, és hamarosan ötödször is elérheti a legkevesebb gólt kapó hálóõrnek járó elismerést. Az utóbbi sikereinek is nagyon örültem.”
„Azoknak a fiataloknak, akik nem látták élõben Kubalát, azt mondanám, hogy õ azt játszott a pályán, amit éppen akart. Volt 8-as, 9-es vagy 10-es poszton is… és az egész pályán szabadon mozgott. Hányszor visszajött hozzám a kapunkhoz, hogy csak tegyem le neki a labdát kézbõl. Ezt csinálta rendszeresen Di Stéfano is egyébként, aki szintén nagy egyéniség volt. Kubala jelentõsége óriási volt a csapat számára, és Messihez hasonlóan meg tudott szabadulni a védõk õrizetétõl. Attól a pillanattól kezdve, amikor további, disszidált magyarokkal együtt Spanyolországba jött, a magyar csapat egy dologgal nyûgözött le bennünket: a lövéseikkel. Emlékszem egy barátságos meccsre, amit a válogatottal játszottunk ezzel a magyar csapattal, és arra, ahogyan átívelték a labdát a sorfal fölött a szabadrúgások alkalmával.”
„Ha a focista Kubala hatalmasság volt, akkor talán még inkább az volt a pályán kívül. Elmesélek két anekdotát, hogy megértsék, milyen önzetlen és bõkezû ember volt. Egyszer egy utazás alkalmával – már nem emlékszem, hogy merre – találkozott más magyarokkal, akik odajöttek hozzá, hogy köszöntsék. Aztán mindenét odaajándékozta nekik, ami éppen nála volt. Aztán láttuk, hogy eldobja a csomagját is, és kérdeztük tõle, hogy miért csinálta. – válaszolt. Egy másik alkalommal egy állomáson voltunk, ott is egy magyarral találkozott, aki kért tõle valamit, neki pedig nem jutott más az eszébe, minthogy neki adja az aranyóráját… És ez abban a korban volt, amikor még nem voltak televíziók, internet, se semmi más… Mégis mindenhol fölismerték.”
