A megújulás elengedhetetlen | Nem volt megszégyenítés
Egy korszak véget ért. Az összefoglaló írásunkban objektív mûfaj révén még csak kérdésként tettük fel a fenti állítást, ezen anyagunkban, mely szubjektív összegzésünk lesz a kedd esti vereségrõl, viszont már kijelentjük. Véget ért abban az értelemben, hogy a Pep Guardiola által tökélyre fejlesztett szerkezet megújulás nélkül már nem képes a legmagasabb szinteket is meghódítani. Kiismerték a rendszert, van rá ellenszer, és ami még fontosabb: az elmúlt évek hatalmas csatáiban megedzõdve a legnagyobb egyesületek immáron a gyakorlatban is képesek végrehajtani azt.
Kedd este nem az volt a probléma, hogy a játékosok nem akartak. Lenyûgözõ, ahogy többszörös BL-gyõztesek, világbajnokok, Európa-bajnokok, akiket a világ futballszeretõ közvéleményének nagy része elismer és példának tart, még a megannyi siker után is így képesek küzdeni. Nem az volt a probléma, hogy nincs formában az együttes, mert ugyanazok a tünetek jelentkeztek, mint az AC Milan ellen, és ezúttal nem is az volt a probléma, hogy a Barcelona rossz napot fogott ki, így az ellenfél kihasználta a gyengeségét.
Véget ért egy korszak, de korántsem abban az értelemben, mint a Rijkaard-éra végén. Hogy gondolatmenetemet kifejtsem az aktualitások terén, visszatekintenék röviden Pep Guardiola azon fáradozásaira, hogy állandóan megújítsa az együttes taktikai repertoárját. Guardiola kapott bõven kritikát akkor, amikor Tello és Cuenca játszottak, amikor Eto’ót elküldte megérzésre hivatkozva, s amikor az utolsó idényében a 3-4-3-as szerkezetben játszatta az együttesét. Ezen döntéseinek az értékelése nem ennek az anyagnak a témája, egyetlen egy aspektusból releváns: Guardiola mindig innovatívan állt hozzá az új szezonhoz. Mindig újítani akart, mindig fejlõdni, és mindig arra késztette a játékosait, hogy fejlõdjenek, váljanak sokoldalúbbá. Pep vélhetõen tudta azt, ami most válik világossá: folyamatos megújulás nélkül nem lehet a csúcson maradni.
Az elmúlt években – még Guardiola idõszaka alatt is – voltak fájó vereségei a gárdának, esett ki kétszer a Bajnokok Ligája elõdöntõjébõl, a Király Kupát veszítette el az õsi rivális Real Madrid ellen a fináléban vagy éppen veszített bajnokságot hazai pályán a madridiak ellen. Egyik találkozón sem lehetett ellenben az az ember benyomása, hogy nincs reális esélye a katalánoknak a mérkõzés megnyerésére. Mindig volt egy tényezõ, mely a vereség valós oka volt, s mely egyértelmûsítette, hol is hibázott a Barcelona. A BL-ben a két kiesés alkalmával az odavágókat rontotta el buta módon a katalán csapat, a Király Kupában önmaga árnyéka volt és lassan futballozott a már említett döntõben, a bajnokságban a tavalyi szezon végén pedig apró részletek döntöttek csupán az egyébként megérdemelt madridi bajnoki címet bebiztosító Clásicón.
Ezúttal viszont nem így volt. A Real Madrid – csakúgy, mint az AC Milan – taktikailag felülmúlta a Barçát, védekezésével elõbb megfojtotta, gyors ellentámadásaival pedig leterítette a már fuldokló ellenfelét. Anélkül, hogy elvenném a madridiak teljesen megérdemelt gyõzelmének az értékét, hangsúlyoznám, hogy Mourinho csapata nem futballozta le a Barcelonát úgy, mint ahogy a madridi sajtó be akarja állítani, a megszégyenítésnek pedig még a közelébe sem ért. Az viszont kijelenthetõ, hogy okos, fegyelmezett teljesítményével magasan riválisa fölé nõtt. Az ok? Madridi részrõl José Mourinho nagyszerûen megtervezett taktikája és a gyakorlatba való átültetése.
Barcelonai részrõl pedig kettõs. Egyrészt a folyamatos megújulás hiánya, másrészt a Fábregas, Xavi, Iniesta hármas egyszerre való szerepeltetése. Ezt a Barçát már ismerik annyira, hogy Messi melletti két támadóval is nagyon nehéz lenne nyernie, ám ha az argentin mellett csak Pedro az, aki a védelem figyelmét megosztja, akkor mind a Madrid, mind a Milan már fejbõl, kívülrõl fújja a katalánok támadómozgásait. Többször is megfigyelhetõ volt: Pedrón, Alvesen és Jordi Albán kívül nem volt az üres területekbe bemozgó játékos, Messire négyen figyeltek általában, Iniesta és Fábregas pedig a hasonló stílusuk miatt kioltották egymást.
Nyilván 0-3-nál már a Madrid sem volt teljesen koncentrált, de Tello és Villa beállása után egybõl észrevehetõ volt a támadásokban rejlõ veszély. Villa elvonta a két középsõ védõ figyelmét, Tello a szélrõl indult, így középen Messi, Xavi és Iniesta elõtt nyíltak területek. Rögtön volt is egy ilyen szituáció, Tello gurított középre Messihez, aki a tizenhatos vonala körül szabadon vehette át a labdát. Kapuval szemben, viszonylagosan szabadon Messi sem a Milan ellen, sem a Madrid ellen eddig a pontig nem kapott használható labdát.
Egy korszak tehát véget ért, méghozzá az a korszak, ahol a Guardiola és Vilanova által tökélyre fejlesztett, mára már alaptaktikának mondható szerkezettel elvárható a gyõzelem a Barçától. Meg kell újulni mind szerkezetileg a csapatnak, mind mentálisan a játékosoknak, akiknek új egyéni megoldásokon kell törniük a fejüket, a szakvezetésnek pedig új csapatmozgásokon. Kiismerték õket, és habár mindent elmond a képességeikrõl, hogy így is csak nagyon kevesen képesek õket legyõzni, az a kevés klub viszont az a halmaz, mely a Bajnokok Ligája trófeára aspirál.
Tragédia nem történt. Az FC Barcelona játékstílusa még mindig az, amire büszkék lehetnek a szurkolók, az együttes gondolkodását a saját nevelésû játékosok határozzák meg, így a mentalitásra, a küzdeni akarásra továbbra sem lehet panasz. Mi több, az, ahogy a vereséget elviselték a játékosok, méltó volt a katalán egyesülethez. Utoljára nem mostanában fejezõdött be vállveregetéssel egy Klasszikus, ami lehetséges, hogy összefüggésben áll az utóbbi évek katalán dominanciájával…
Mostantól a Ligára és a Bajnokok Ligájára kell összpontosítania Xaviéknak. Fontos azonban, hogy a Milan ellen ezzel a szerkezettel, és ezzel a formával nem lehet továbbjutni. Fábregas és Iniesta csak úgy lehetnek egyszerre a pályán, ha 3-4-3-as hadrendben Messi mellett két támadó szerepel a csapatban.
Újítás nélkül ugyanis két héten belül már csak azok a sorok juthatnak a Barcelonának, hogy „most már a Ligára kell összpontosítanunk”.
