Egy Svájcban született horvát srác bemegy egy sevillai bárba, megpillant egy gyönyörû helyi lányt és abban a pillanatban eldönti, miatta fog megtanulni spanyolul és Sevillában maradni. Mert ahogy megpillantotta, eldöntötte, el akarja venni feleségül. Nem hétköznapi történet, de Iván Rakitic spanyolországi sztorija így indult 2011 januárjában. A történet vége szerencsére happy end: a lány szívét meghódítja, a csapat kapitányaként csúcsra ér a Sevillával, majd a világ legjobb klubjában futballozhat tovább a legjobb éveiben. Dani Alves után most Iván Rakitic fogott tollat és mesélte el életútját a Players’ Tribune oldalán, felelevenítve sok anekdotát az elmúlt évekbõl, amik révén mi is bepillantást nyerhetünk abba, milyen személyiség Rakitic és milyen kalandokon keresztül vezetett a hosszú útja a Barçáig.

***

Van egy történetem Hollywood számára, egy romantikus komédia. Valójában viszont egy igaz történet. Úgy kezdõdik, hogy egy horvát srác bemegy egy bárba…

2011 volt. 22 éves voltam. Elég késõn érkeztem meg aznap Spanyolországba, talán este 10 óra lehetett. Elõtte négy évig játszottam a Schalkében Németországban, a Sevilla pedig készen állt arra, hogy másnap reggel hivatalosan is leigazoljon. Csak annyi dolgom volt hátra, hogy elvégezzem az orvosi teszteket és aláírjam a papírokat.

Az idõsebb testvérem, Dejan utazott velem és amikor a hotelbe érkeztünk, egy késõi vacsorán vettünk részt a club néhány emberével a bárban. Valamiért kicsit ideges voltam a vacsora után és tudtam, nem fogok tudni így aludni. Mondtam is a testvéremnek, „Gyere, igyunk egyet, aztán mehetünk is aludni”.

Ezek a szavak megváltoztatták az életem.

Azért, mert a lány, aki éppen ott dolgozott a hotel bárjában… Wow, hihetetlen volt. Ez az a része a hollywoodi sztorimnak, amikor minden lassított felvételre vált. Gyönyörû volt ez a lány.

Mondtam is magamnak, oké, ez Sevilla. Wow. Tetszik ez a hely.

De nem tudtam neki semmit mondani azon kívül, hogy „Szia” [Hola!], mert nem tudtam egyáltalán spanyolul. Beszéltem németül, angolul, olaszul, franciául és a szerb-horvát nyelvet is tudtam, de spanyolul nem. Szörnyû érzés volt.

Tehát a testvérem és én csak ültünk ott, dumáltunk, amikor egy másik nagy, európai klub felhívta a testvéremet. Azt mondták, hallották, hogy már Sevillában vagyok, de küldenének egy repülõt értem, ha inkább úgy döntenék, szívesebben igazolnék hozzájuk.

A Sevillával nem volt még meg a hivatalos megállapodásom. Spanyolországba költözni nagy lépés volt számomra, talán nagy rizikó is. Új ország, új nyelv. Nem ismertem senkit itt. Annál a csapatnál, akik a repülõt akarták küldeni értem – mondjuk úgy, sokkal könnyebb lett volna a beilleszkedés.

Aztán a testvérem kérdezte, „Na, mi legyen?”

Mondtam neki, hogy „Hát … Igent mondtam már a Sevilla elnökének és a szavam többet ér az aláírásomnál.”

Azt mondta, „Rendben, akkor megmondom nekik.”

Aztán a bárra mutattam, „Látod azt a pincérnõt? Itt fogok játszani Sevillában és ezt a lányt fogom elvenni feleségül.”

A testvérem csak nevetett, azt mondta, „OK, felõlem…” Azt hitte, csak viccelek.

A pincérnõ visszajött és megkérdezte, végeztünk-e, én meg odafordultam a testvéremhez, hogy „Figyelj, még mindig ideges vagyok. Nem hiszem, hogy tudnék még aludni. Igyunk még egyet!”

Másnap aztán aláírtam a szerzõdésem a Sevillával, utána pedig még 3 hónapig ebben a hotelben laktam, amíg házat kerestem magamnak a városban. Úgyhogy minden áldott reggel lementem a bárba egy kávéra és egy narancs Fantára, hogy láthassam ezt a gyönyörû pincérlányt.

Annyit tudtam csak, hogy Raquel a neve. Egyáltalán nem beszélt angolul és én sem tudtam egy kukkot sem spanyolul. Minden egyes nap ugyanaz volt… “Buenos días, Raquel. Un café y un Fanta naranja. – Jó reggelt, Raquel. Egy kávét és egy narancs Fantát kérek.”

Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt el. Van olyan, amikor találkozol valakivel és egyszerûen valami mást érzel, mint korábban. Bármikor láttam meg, mintha egy bomba robbant volna fel bennem minden alkalommal. Teltek-múltak a hetek, elkezdtem megtanulni egyre több szót spanyolul, ha pedig küzdöttem a szavakkal, a kezemmel mutogattam, hogy elmagyarázzam, mit akarok mondani neki.

Elég viccesnek találta. Olyan volt, mint „Én … Jane. Te … Tarzan.”

Már-már nevetségesen sok kávét ittam akkoriban.

Körülbelül 20-30 alkalommal próbáltam elhívni õt randizni.

Soha nem mondott nemet, mindig csak valami kifogást talált, hogy dolgoznia kell, aztán korán kell lefeküdnie. Három hónap után beköltöztem a saját házamba és emlékszem, milyen szomorúan éreztem magam, mert azt hittem mindennek vége lesz. De nem adtam fel. Minden reggel beautóztam a városba, hogy igyak egy kávét a hotelben.

Ha nem dolgozott, le is léptem egybõl és egy másik helyre mentem. Ha ott volt, teljesen feldobta a napomat.

Akkoriban a spanyolom egyre jobb lett, így egy kicsit többet tudtunk beszélgetni. Arra kényszerítettem magam, hogy folyamatosan spanyolul nézzem a TV-t és hallgassam a rádiót. Szerencsésnek gondolom magam, mert valamilyen okból kifolyólag, de a balkáni embereknek van érzékük az új nyelvek megtanulásához.

Egy nap Raquel végül elmagyarázta, miért nem akar velem eljönni sehova. „Focista vagy. Lehet, hogy egy másik országban leszel jövõre. Sajnálom, de nem.”

Tudjátok, nem én vagyok a legnagyobb darab srác a világon, azt gondoltam, Francba, rám néz, és azt gondolja, nem vagyok elég jó, a Sevilla meg el fog adni a nyáron.

A motivációm egy része abból adódott, amikor edzésre mentem, hogy kiharcoljam a helyem a csapatban, így elég ideig tudok itt lenni ahhoz, hogy ez a lány végre eljöjjön velem egyet vacsorázni. Ez szó szerint 7 hónapomba került. Január 27-én érkeztem. Augusztus 20-án kaptam egy üzenetet: „Itt isznak a bárban a húgával! Nem dolgozik!”

Ezen a ponton már az egész város ismerte a sztorimat, valaki meg pont éppen a bárban volt és kaptam is a fülest. De nem fogom elárulni a forrásom 🙂

Felhívtam egy barátom és egybõl a hotelhez mentünk, én leültem az elsõ székre Raquel mellett és mondtam is neki, „Oké, most nem dolgozol. Végre van idõd eljönni velem vacsorázni.”

Meglepõdött rendesen. Azt mondta, nem tudja, talán ha …

„Nem, nem fogok lelépni. Tudom, hogy a húgoddal vagy meg minden, de ma lesz a napja. Gyerünk. Menjünk mindannyian.”

Úgyhogy mind a négyen elmentünk vacsorázni.

Másnap együtt ebédeltünk és azóta is együtt vagyunk. Hat év együtt, miközben két gyönyörû lányunk született. Ezt volt a legnehezebb dolog az életemben elérni. Nehezebb volt, mint megnyerni a Bajnokok Ligáját és majdnem olyan sokáig is tartott.

Különösen vicces volt, mikor elõször találkoztam a családjával. Akkoriban már elég magabiztosan beszéltem spanyolul, de amikor a nagy család elé kerülsz, Istenem… nagyon gyorsan beszéltek, ráadásul sevillai akcentussal, ami egy kicsit más is…

Az apukája próbált viccelõdni velem, de fogalmam sem volt mirõl beszél. Próbáltam tettetni, hogy értem és csak nevettem velük. De hamar levágta, hogy fogalmam sem volt, mirõl van szó, úgyhogy végül csak annyit mondott, „Nem baj. Adj nekem két vagy három hónapot és mindent meg fogsz érteni.”

Azt hiszem ez egy különleges tulajdonsága a sevillai embereknek. Nagyon nyitottak és mindenkit úgy fogadnak, mintha családtag lenne. Vicces volt, mert Raquelt egyáltalán nem érdekli a futball, úgyhogy azt gondoltam, a családja is így van ezzel. Õk viszont óriási Sevilla drukkerek. Raquel nagypapája már meghalt, mikor megismerkedtünk, de apukája mesélte, hogy amikor utolsó napjaiban meglátogatta a kórházban, a nõvérek levették a ruháit és kórházi köntösbe öltöztették, de amikor az óráját akarták levenni – na azt már nem engedte.

Az volt az õ különleges Sevilla órája.

Azt mondta, „Nem, ez velem marad. A végsõkig. Ha mennem kell, a klubommal együtt megyek el.”

Azt hiszem, az emberek nem igazán fogják fel, a futballisták életére mennyire hatással vannak a körülöttük lévõ emberek. Amikor interjút készítenek velünk, mindig megkérdezik, mit gondolunk a menedzserrõl, a taktikáról, az edzésekrõl, de alig esik szó arról, mi történik a pályán kívül. Számomra viszont ez legalább annyira fontos, mint a karrier. Hat év leforgása alatt Svájcból Németországba, onnan Spanyolországba költöztem, ami nagyon kemény és sokszor magányos kaland volt. Elég jó játékosnak számítottam a Baselben és Schalkében is, de mindig úgy éreztem, valami hiányzik még.

Amikor találkoztam a feleségemmel, úgy éreztem mintha tényleg lenne valami, amiért játszhatok és a karrierem is szintet lépett ezután. Nagyon különleges éveket töltöttünk Sevillában. 2013-ban a csapat kapitánya lettem, az elsõ külföldi lettem Maradona óta. Különleges megtiszteltetés volt ez számomra, különösen mert a klub olyan sokat jelentett Raquel nagyapjának.

De nekem is egy büszke pillanat volt ez a múltam miatt. A szüleim horvátok, de Svájcba költöztek mielõtt a boszniai háború kitört volna, miután érezték, hogy közeleg a veszély. Svájcban felnõve is Robert Prosineèki volt a példaképem. Õ egy hõs volt a horvátok számára, játszott a Real Madridban, a Barcelonában és a Sevillában, amikor én még gyerek voltam. Szerencsés voltam, hogy teljesen normális életem lehetett a svájci barátaimmal, messze a háborútól. A családom számára viszont hosszú ideig lehetetlen volt visszatérni Horvátországba. Azt hiszem az elsõ alkalommal, amikor hazautaztunk, 7 éves lehettem, a nagyszüleimet mentünk meglátogatni. Számomra, aki Svájcban járt iskolába és svájci barátokkal volt körülvéve, a horvát identitásom csak Prosineèkihez és a horvát válogatotthoz kapcsolódott.

Anyukám szívesen mesél rólam egy történetet. Amikor elkezdtem iskolába járni, három vagy négy nap után úgy mentem haza, hogy „Anya, nem akarok menni többet. Csak játszani akarok. Hány évig kell ezt csinálnom még?”

Aztán azt mondta „Kilenc évig.”

Én pedig erre azt mondtam, „Kilenc év? Oké, kilenc év, de egy nappal sem lesz több.”

És nagyjából így is történt. 17 éves voltam, amikor profi futballista lettem a Baselben. Nagyon egyértelmû álmom volt. Én akartam lenni Robert Prosineèki. Úgyhogy az, hogy Spanyolországba jöhettem játszani, ahogy õ is tette és aztán a Sevilla kapitánya lettem, egészen hihetetlen volt.

Amikor a Barcelona le akart igazolni 2014-ben, nagyon érdekes élmény volt, mert a feleségem családja nyilván azt akarta, hogy maradjak. De azt is tudták, hogy csak egy esélye van az embernek arra, hogy a világ legnagyobb klubjához igazoljon. A végén így támogattak, bárhogy is döntsek. De nagyon nehéz döntés volt ez számunkra – sokkal nehezebb, mint azt gondolnátok. A klub azt mondta, elégedettek az összeggel, amit értem kapnának a Barcelonától, úgyhogy õk is támogatták a váltásom. Nagyon boldog voltam, hogy jó viszonyok között tudok távozni, mert az egész életem megváltozott Sevillában.

A feleségem apukája mondta is, „Oké, sok szerencsét, de ha a Sevilla ellen fogtok játszani… Hát, sajnálom.”

Minden kissrác álma az, hogy a Barcelonában játszhasson. Emlékszem, amikor megérkeztem a bemutatásomra, besétáltam az öltözõbe és megláttam a cipõimet kikészítve, libabõrös lettem. Azt gondoltam, Ezek nem simán csak az én cipõim. Ezek a barcelonai cipõim.

Futballistaként természetes, hogy meccseket és kupákat akarsz nyerni. De ennek a klubnak a része lenni, az valami egészen más. Maximális tisztelet a többi nagy klubnak, de itt egészen különleges a kapcsolat az itt, a városban élõ és a világ más tájain élõ Barcelona szurkolókkal.

Irányítóként áldás a világ legjobb támadóival együtt játszani. Messi kapcsán például az egész világ látja a zsenialitását a mérkõzéseken. De ezt úgy 20-al vagy 50-nel kéne megszorozni, ha látnátok, miket csinál az edzéseken. Óriási öröm ez nekem, az egyszeri focirajongónak, hogy vele játszhatok minden nap. De nem csak vele – itt volt Neymar, Xavi, és itt van Suárez, Iniesta, Piqué. Van egy ritmusa annak, ahogy játszani akarunk – olyan, mint egy óriási gépezet. Amikor megnyomsz rajta egy gombot, minden darabkája belül tudja, mi a dolga. Egy dolog látni a TV-ben és egy dolog a Barcelona ellen játszani, ez egy olyan dolog, amit mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Ha nem élvezed a futballt Barcelonában, nem is élvezed a futballt igazán.

Én még most is minden egyes nap élvezem, ha focizhatok. 10 éve hagytam el Svájcot, hogy az álmaimat kergessem külföldön és nagyon szerencsés vagyok, hogy végül Barcelonában kötöttem ki. Remélem, még sok éven keresztül viselhetem ezt a mezt.

Amikor megérkeztem, szerintem sokan meglepõdtek, milyen jól beszélek spanyolul (persze sevillai akcentussal), és ez nagyon sokat segített benne, hogy beilleszkedjek az öltõzõi kultúrába. Ezt is a feleségemnek kell megköszönnöm. Õ az oka, hogy Tarzanból a Sevilla kapitányává, majd a Barcelona egyik bajnokává nõttem ki magam.

Az idõsebb lányunk 4 éves most és lassan kezdi megérteni, milyen komolyan veszik a futballt Barcelonában. Most éppen azt próbáljuk megjósolni, õ is a foci megszállottja lesz-e, mint én, vagy az anyjához hasonlóan egyáltalán nem fogja érdekelni. Jelenleg valahol a kettõ között van.

Ha otthon focit nézek a TV-ben és látja, hogy valaki gólt szerez, mindig nagyon mérges lesz. „Nem! Apa, neked kell gólt rúgnod!”

Neki az sem számít, hogy Messi vagy Suárez rúgja. Nem, nem elég jó. Apucinak kell lennie annak, aki gólt szerez. Nem adhat gólpasszt sem, gólt kell rúgnia. Próbálok érte megtenni mindent. De lehet, hogy Leóval is beszélnem kéne errõl… 🙂

Iván Rakitic