Volt idő, amikor Spanyolország két meghatározó csapatában három magyar játékos legalább annyira meghatározó volt, mint világklasszis csapattársaik. Közülük ketten anno a szerdai Bajnokok Ligája ellenfél, a Ferencváros csapatában kezdtek el futballozni: Czibor Zoltán és Kocsis Sándor az 1956-os forradalom után két évvel, egyszerre kerültek a katalán klubhoz, és emelték azt Európa topklubjai közé. A legnagyobb siker – csakúgy, mint a magyar válogatott színeiben – ugyan nem adatott meg nekik, de ők ketten máig szerves részét képezik a Barcelona és a magyar labdarúgás történelmének.

1956 novemberének első napjaiban a világklasszisokkal teletűzdelt Budapest Honvéd villámgyorsan hagyta el az országot, hogy a Bilbao elleni BEK párharcot le tudja játszani. Az odavágón benne volt a fejekben az otthonhagyott családtagok képe, valamint az Östreicher Emil által szervezett európai túra lehetősége is, így a mérkőzés a Bilbao 3-2-es győzelmével zárult. A decemberi visszavágón sem a teljes koncentráció jegyében telt: a Flamengo elnöke meghívta a csapatot egy 10 mérkőzéses dél-amerikai túrára, így a játékosok gondolatban már Dél-Amerikában jártak: a 3-3-as végeredmény a spanyolok továbbjutását jelentette.

Amikor a csapat 1957 tavaszán visszatért Európába, a csapattagok többsége visszaindult Magyarországra, hárman azonban nem így tettek: Puskás, Czibor és Kocsis Bécsben maradtak, és várták a jobbnál jobb ajánlatokat. Czibort az AS Roma szerződtette, Kocsist a Fiorentina, Puskást meg a Wiener SC. Az MLSZ csápjai azonban messzire nyúltak, és mindhárom klasszist sikerült eltiltatni a FIFA közreműködésével: Puskást és Czibor első körben kettő, Kocsis másfél éves eltiltást kapott – ezt később mérsékelték 18, illetve 3 hónapra. Az olasz klubok felbontották a két érintett szerződését, Kocsis pedig Svájcban játszott. A dolgok nem alakultak túl jól, de aztán az 1958-as világbajnokság idején Kubala László, a Barcelona akkori klasszisa beajánlotta Czibort a Barcelonához, Östreicher pedig Puskást a Realhoz.

A többi már – ahogy mondani szokás – történelem.

Újra együtt

Czibor addig rágta a barcelonai vezetőség fülét, amíg nem szerződtették Kocsist is, ezzel összeállt a Barcelona addigi történelmének egyik legjobb csatársora: Czibor, Luis Suarez, Evaristo, Kocsis, Kubala. 

A Barcelona ekkor már 6 éve nem nyerte meg a spanyol bajnokságot, úgyhogy óriási szükségük volt a két magyarra, ők pedig rendszeresen hozták az Aranycsapatban látott formájukat: az akkor formabontó módon jobblábasként a balszélen játszó Czibor az őrületbe kergette kiismerhetetlen cseleivel az ellenfél védőit, Kocsis fejjátékával pedig idővel Spanyolországban is kiérdemelt egy becenevet: ő lett az Aranyfejű.

Legendás meccsek egész sora következett, melyek közül kiemelkedik a BEK-negyeddöntő visszavágója a Wolverhampton ellen 1960-ban: a 30. percben gólt szerző Kocsis úgy lő mesterhármast a második játékrészben, hogy a félidőben elájult, mert eltört a válla, ő azonban vissza akart menni a pályára, ezért beinjekciózva játszott.

Czibor pedig az 1958/60-as VVK-sorozat döntőjében – nem elírás, a VVK második kiírás két évig tartott, párhuzamosan a BEK sorozatával – villogott, amikor két gólt szerzett a Birmingham elleni visszavágón.

1961-ben sikerült túljutni a BEK első fordulójában a Real Madridon – 1960-ban az elődöntőben a Real kettős győzelemmel jutott tovább -, egy nem kevésbé emlékezetes mérkőzésen: már a madridi, 2-2-es odavágón is egy véleményes tizenegyessel egyenlített a Barcelona – Puskás szerint Kocsis előadta híres „tigrisbukfencét” a tizenhatoson belül -, a visszavágón pedig három gólt nem adott meg a Madridnak a bíró les miatt, a Barcelona pedig 2-1-re győzött.

A csapat aztán kiverte 5-1-es összesítéssel a cseh Spartak Hradec Karlovét, majd az elődöntőben egy megismételt harmadik mérkőzésen 1-0-ra megverte a Hamburgot, és ezzel bejutott a döntőbe, ahol a Guttmann Béla edzette Benfica volt az ellenfél.

A helyszín pedig – ahogyan az a nagy tragédiákban szokott lenni – a berni Wankdorf Stadion, ahol 7 évvel korábban az Aranycsapat elbukta a nyugatnémetek elleni világbajnoki döntőt.

„Az a meccs meg volt írva előre a sors könyvében”

Kocsis utólag elmondta, hogy még soha életében nem volt olyan ideges és nyugtalan, mint az 1961-es döntő előtt.

„Akkor már az újságírók is folyamatosan ezzel jöttek. Kocka és én is emlékeztünk, hogyan ne emlékeztünk volna az 54-es döntőre, de minden második cikk ezzel foglalkozott. Sosem felejtem el: amikor megszerezte a Benfica a vezetést, Sanyi odaszólt nekem: Itthon vagyunk!” – mesélte később Czibor.

Merthogy az 1961-es BEK-döntő kísértetiesen hasonlított az 54-es világbajnoki döntőhöz: Kocsis góljával a Barcelona szerzett vezetést, a Benfica azonban két kapushibát kihasználva 1 perc alatt fordított, majd a félidő vége előtt a harmadik találatát is megszerezte. A második félidőben mindent egy lapra feltéve támadott a Barcelona, Czibor a 75. percben szépített, majd kapufák és gólvonalon megálló labdák követték egymást, egyenlíteni azonban már nem sikerült.

Hogy mekkora siker volt már a döntőbe jutás is akkor a klub számára, azt jól mutatja, hogy legközelebb 1986-ban jutott el a Barcelona újra a legfontosabb európai kupasorozat döntőjéig.

Eltérő, és mégis hasonló sorsok

Az elbukott döntő után Cziborral nem hosszabbított a Barcelona, Kocsis azonban egészen 1968-ig a klub játékosa volt, és 1963-ban Spanyol Kupát nyert a csapattal. Pályafutása befejezése után megpróbálkozott az edzői pályával, azonban nem volt igazán türelme azokhoz a játékosokhoz, akik nem voltak annyira tehetségesek, mint ő. 1974-ben Otthonában borotválkozás közben a szekrény ráesett a lábára, és mire rávette magát, hogy elmenjen vele az orvoshoz, már nem lehetett megmenteni a lábfejét. A vizsgálatok rákot is kimutattak nála, ezért saját kérésére egyszerre műtötték meg. Felesége elmondása szerint ettől a pillanattól kezdve már nem volt ugyanaz az ember: depressziós lett, szégyellte a lábfejét, ezért nem szívesen ment emberek közé. Folyamatosan rettegett a magyar titkosrendőrségtől, ugyanakkor 1979 nyarán hazalátogatott Magyarországra. Az itthon töltött idő alatt is megpróbálkozott az öngyilkossággal, majd Barcelonába visszatérvén 1979. július 22-én – máig tisztázatlan körülmények között – kiesett a barcelonai kórház ablakán. Nem volt még 50 éves.

Czibor magánélete rövid időn belül zátonyra futott: elvált, kisfia lába pedig beszorult házuk liftaknájába, így a 6 éves gyermek lábát amputálni kellett. Megnyitotta Kék Duna nevű bárját, ideje nagy részét ott töltötte, majd az 1980-as évek közepén eladta, hogy törleszteni tudja adósságait. 1990-ben költözött haza végleg Magyarországra, 1997-ben távozott az élők sorából.

A Bolond és az Aranyfejű – két olyan magyar játékos, akik a Barcelona első igazi sikerkorszakának meghatározó tagjai voltak, és akik – bár ezt nagyon nehéz a magyar foci mai állapotát nézve elhinni – legalább akkora tudású és ismertségű játékosok voltak, mint a mai kor spílerei.