A Fenomén egy éve

Anekdoták az "igazi" Ronaldóról

Volt egy időszak a futballban, amikor a világ legjobb játékosa egy nyurga, vékony, csodálatos tehetségű brazil tinédzser volt, az elülső két foga között egy jó nagy hézaggal, szemében pedig gyilkos elhivatottsággal. Szédítően, abszurd módon gyors volt, erősebb, mint addig bárki, duzzadt a tehetségtől, a jó értelemben vett arcátlanságtól és a kreativitástól. Egy Ferrari volt a Fiatok versenyén. Ő volt a Fenomén. Cikkünk a These Football Times Barcelona magazinja alapján készült.

A kezdet, mint oly sok brazil klasszisnak, nem volt egyszerű. Az iskola nem igazán játszott, egy sokkal élőbb katedra, Bento Ribeiro utcái annál inkább. Jött az első szerelem, a futsal, majd az anyaegyesület, a Sao Cristovao, aztán a Cruzeiro, amelynek színeiben 5 gólt rúgott a Bahiának, és Cafú már akkor egy életre megjegyezte a nevét.

1994-ben Eindhoven lett az első európai állomás, csakúgy, mint Romáriónak. A PSV szurkolói azt hitték, Romáriót nem múlhatja felül senki. Aztán jött két év alatt 54 gól 58 mérkőzésen a fiatal braziltól. Dacára annak, hogy Ronaldo ekkor még mindig tinédzser, több ezer kilométerre az otthonától, és hogy sokkal gyorsabban átlátta a játékot, mint a csapattársai, a beilleszkedés nagyon gyorsan ment. A Fenomén a vállára vette a PSV-t, olyan erőt sugározva, amely mindenkit lenyűgözött.

Nem véletlen, hogy a hollandok nem akarták elengedni. De a Barcelona bevetett mindent – mai szóhasználattal élve: mindent is… A történet szerint 1996 nyarán a brazil válogatott épp Miamiban edzőtáborozott, a brazil szövetség pedig szigorú biztonsági őrizetet rendelt legértékesebb csillagai védelmére a lakhelyükként szolgáló hotelben. A PSV ekkortájt jött rá, hogy óriási hibát követett el, amikor megengedte a Barcelonának, hogy tárgyaljon a klasszissal, és – már amennyiben ez lehetséges volt – a már meglévő őrizetet megkettőzte, mondván: senki nem mehet Ronaldo közelébe, különös tekintettel arra, hogy a két klub megállapodása szerint a katalánoknak június 15-ig meg kell szerezniük a klasszis aláírását, különben a megállapodás érvényét veszti. A Barcelona akkori alelnöke, Joan Gaspart azonban nem volt egy elveszett gyermek: lefizette a hotel egyik pincérét, aki épp egy üveg Coca-Colát vitt Ronaldo szobájába, ruhát cseréltek, és ő maga vitte ki a hűsítőt a csatárnak. Bekopogott hozzá, majd miután belépett a szobájába, felfedte magát. Az eredmény? Ronaldo ott helyben az ágyán aláírta a szerződését, és a Barcelona játékosa lett.

Pedig a Barcelona újonnan kinevezett edzője, Sir Bobby Robson nem is őt akarta. Ajkait Alan Shearer neve hagyta el, amikor a klub vezetői megkérdezték, hogy kit szeretne leigazolni a csatársorba. Az angol klasszis akkori klubja, a Blackburn azonban nemet mondott Robsonnak – 2 héttel később Shearer már a Newcastle játékosa…-, ekkor fordult a Barcelona figyelme a brazil felé.

Ronaldo az első két La Liga meccsén nem talált a kapuba, de aztán beindult a termelés. Az első gólját idegenben szerezte a Racing ellen: egy indítást a tizenhatoson mellel megszelídített, ugyanabban az ütemben kapura fordult és eltolta a labdát a közbelépni igyekvő védője mellett, majd a később egyik védjegyévé vált “bemutatom a hosszút, de elhúzom a kapus mellett a másik irányba” cselével, majdnem az alapvonalról befejezte az akciót. A következő fordulóban hazai pályán a Real Sociedad ellen már kettőt vállalt: előbb a leshatárról kilépve, szinte álló helyzetből indulva kapura tört, majd két érintés után a harmadikkal kilőtte a hosszút, a második gólnál sarokkal tette vissza a játékszert, majd azt a leshatáron visszakapva mellel átvette, a kapust egy lövőcsellel leültette, és 2 méterről a hálóba gurította a labdát. Két mérkőzés alatt szinte a teljes repertoár bemutatásra került.

“Láttam korábban az Eindhovenben, és azt mondtam magamnak: váó! Aztán Barcelonába jött. A legjobb, legcsodálatosabb játékos, akivel valaha játszottam. Olyan dolgokat csinált, amiket korábban soha senki. Most látjuk Messit, ahogy kicselez hat embert ha kell, de akkoriban az ilyesmi ismeretlen volt mindenkinek. Erős volt, egy igazi fenevad, de egyben gyerek is. Egy tipikus brazil” – mondta Luis Enrique.

Egy héttel később újabb dupla a Zaragoza ellen 5-3-ra megnyert idegenbeli meccsen, majd következett az a gól, amit sokan a mai napig a spanyol bajnokság történetének legszebb góljának tartanak:

Érdemes figyelni a reakciókat: Mourinho keze az egekben, Robson pedig mintha nem hinné el, amit lát, a Compostela szurkolói pedig felállva tapsolnak. “Sosem láttam még ennél szebb gólt” – mondta az angol edző, majd évekkel később azt mondta: “Ronaldo egy isten volt, egyszerűen fantasztikus.”

Az első mesterhármasra sem kellett várni: a Valencia volt az áldozat a Camp Nouban. A három gól tökéletes szintézis: Ronaldo egész egyszerűen tarthatatlan volt a védők számára, az indulósebessége, az első labdaérintése, no és persze a fizikuma olyan brutális elegyet alkottak, ami ép ésszel felfoghatatlan volt.

 

Elnyomhatatlan volt. A Deportivo ellen a szabálytalanság határán szerelik, csúszik 2 métert, majd amikor a labda újra a közelében van, felpattan, egy érintéssel szinte kirobban az álló védők közül, és befejezi a támadást. Ezt a gólját látva mondta azt róla Jorge Valdano, hogy “nem ember, hanem egy egész csorda.”

Ő volt az ékköve annak a csapatnak, amelyben Luis Enrique, Luís Figo, Ivan de la Pena, Pep Guardiola és Hriszto Sztoicskov játszottak, Ronaldo pedig 49 mérkőzésen 47 gólt szerzett. A csapat végig harcban volt a bajnoki címért, de Fabio Capello Real Madridja végül 2 ponttal jobbnak bizonyult. A Barça a Kupagyőztesek Európa Kupájával, a Spanyol Kupával és a Spanyol Szuperkupával vigasztalódott, Ronaldót pedig a FIFA az Év Labdarúgójává választotta.

1997 végén az Aranylabdát is megkapta, de  akkor már az Internazionale játékosa volt.  A klub akkori elnöke, Josep Lluís Nunez 1997 nyarán teleharsogta a sajtót azzal, hogy “Ronaldo egy életre a miénk marad”. Ennek megfelelően olyan szerződéshosszabbítást kínáltak a csatárnak, amiből hiányzott a kivásárlási opció. Ronaldo ügynökei azonban ragaszkodtak ahhoz a lehetőséghez, hogy amennyiben érkezik egy megfelelő ajánlat, a brazil távozhasson. Nunez ezt végül szóban elfogadta, azonban később meggondolta magát, így a megállapodás kútba esett…

A csatár maradni akart: “A szezon végén azon voltunk, hogy aláírjam az új szerződésemet a Barcelonával, miután megállapodtunk, elmentem a brazil nemzeti csapathoz. Öt nappal később felhívtak, hogy mégsem hosszabbítják meg a kontraktusomat a klubbal. Nem az én kezemben volt a sorsom, pedig maradni akartam. A klub nem értékelt engem úgy, ahogy gondoltam, hogy kellene, így a döntés nem az én kezemben volt. Szerettem volna továbbra is a Barcelonában játszani, de a dolog nem rajtam múlt.”

Ronaldo becsapva érezte magát, ezért elfogadta az Inter ajánlatát, és akkoriban világrekordot jelentő 24 milló euróért az olaszokhoz igazolt.

Ronaldo barcelonai időszaka olyan volt, mint gyerekkorunk nyarai: egész nap öröm, szabadság, játék, este naplemente, azzal az érzéssel, hogy ez örökké fog tartani. A távozása pedig olyan, mint amikor a kedvenc dalunk a végéhez ér: még akkor is meg akarjuk újra és újra hallgatni, amikor már 3 órája hallgatjuk. Mint amikor a kedvenc sorozatunk egy szenzációs évad után, minden különösebb indokolás és a lezáráshoz méltó epizód nélkül megszűnik.

Ronaldónak egy év jutott Katalóniában, de az maga volt az őserő és a mágia. Mind az ő, mind a klub története másképpen alakult volna, ha marad, de az életben – sajnos – a tökéletes dolgok sem tartanak örökké.

***