Most leltem rá egy régi alkotásomra
Szeretetet, és békét!
Nem tudom, mi van velem, a lelkem sír…
Túl sok rajtam a teher, amit az agyam már nem bír.
Álmodom sokszor egy szép új Világról,
Ahol illatoznak a rétek a nyíló virágtól.
Ahol minden szép, és minden könnyed,
Nem kell azon gondolkodnom, mikor csordul ki újra a könnyem.
Ez a világ már nem szól másról,
Csak a rettentő emberi kapzsiságról.
A pénz, mint mindennek a lelke,
Sokan még Anyjukat is eladnák érte.
Ezt adja nekünk ez az élet,
Csak álmodunk, és elképzelünk magunknak egy jobb létet.
Az álomvilág pedig egy nagy csapda,
Ha nem figyelünk oda, az életünk el van rabolva.
Gondolunk a múltra, hol minden szép volt,
Áhítatos fiatalság, és sok színes folt.
Változtassuk meg ezt a lelki fertőt,
Húzzunk fölénk egy hatalmas ernyőt,
Mely megvéd minket minden rossztól,
És elfelejteti, hogy mennyien félnek a gonosztól.
Tegyük széppé saját, és mások életét,
Daloljuk együtt, hogy: szeretetet, és békét!
Ahogy dalolnak odafenn a madarak,
Mert ők tudják, hogy mi a szabad akarat.
A szeretet legyen mindennek az alapja,
Higgyük el, hogy ez a béke talaja.
Nem kell már a háború, és a sok búság,
Századokkal ezelőtt így mutatták ki, ez a bátorság.
Szeressük egymást tehát Emberek,
A Világ szép lehet, csak kell bele a szeretet.
Élvezzük a létet, és habzsoljuk az életet,
Ne hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a félelem.
