Iniesta a pályafutása során senki mellett nem játszott olyan sokat, mint Xavi Hernández mellett, aki most egy nyílt levélben emlékezett rá, és emelte ki a nagyságát. A levelet szerkesztés nélkül, teljes terjedelmében közöljük.
Még emlékszem az első alkalomra, amikor láttam játszani Andrést. Én akkor az ifiben voltam, ő pedig még a gyerekeknél az Infantilben. A klubnál valaki mondta nekem: „Xavi, ott lent van egy srác, aki óriási lesz. Azt mondják, hogy nagyon jó”. Van ő, és egy másik, Troiteiro, aki olyan lesz, mint Mario Rosas. „Andrés nagyon hasonlít rád”. De amikor láttam játszani, azt mondtam magamnak: „ugyan már, ez a srác nem hasonlít hozzám, hiába mondják ezt. Menjenek már. Ő egészen más! Sokkal jobban elindul, többet cselez, el tud menni a szélen, bármire képes a labdával.” Nagyon más, mint én, mert én a négyes poszton játszom, sokkal inkább poszthoz kötött vagyok, ahogyan Pep is volt a maga korszakában, vagy Busi most. Andrés viszont tudott játszani négyest is, nyolcast is, hatost is, és még szélsőt is. Már gyerekként lehetett látni, hogy igazi művész a maga módján, ahogyan használja a testét még mielőtt labdát kapna, használja mindkét lábát, hogy játsszon. Most ez normálisnak tűnhet, de abban a korszakban forradalmi volt, ő képes volt irányítani a labdaátvételeit az egyik játékhelyzetnél jobbal, majd a következőnél akár ballal. A legmeglepőbb ez a stílus volt, ami annyira jellemző rá, hogy a testével irányította a labda útját, anélkül akár, hogy hozzá kellene érnie lábbal.
Láttad játszani, és igazi látványosság volt. Amit a pályán kívülről gondoltál, ő megcsinálta a pályán. Úgy tűnt, hogy még meg is hallja a gondolataidat. Később aztán akkora természetességgel csinálta, hogy úgy tűnt, nem is gondolkozik. Andrés nagyon jól játszott össze mindenkivel, mindig fent volt a feje, nem veszített labdákat. Olyan konceptuális dolgokon, amiken mi éveket dolgoztunk, hogy jól menjen, ő magában hordozta született képességként. Andrés számomra a legtehetségesebb játékos Spanyolország történetében, legalábbis azok közül, akiket én láttam játszani. Elképesztő tehetsége van. És ha az emberről beszélünk, szintén elképesztő. Egy csodálni való srác minden tekintetben. Példamutató, önzetlen, empatikus, csapatember, nyerő típus, vezér a pályán, mindig kéri a labdát. Tudják az emberek, hogy mindez mit jelent? Azt, hogy amikor sokan, nagyon sokan nem akarják maguknál tudni a labdát, még csak a közelükben sem, mert nem lehet rést találni, ő még akkor is kéri. Andrés mindig szeretné. És amikor más játékosok azt gondolják, „ajj, ajj, ajj”, vagy „ne add nekem légy szíves, most ne”, Andrés jött és mondta: „Gyerünk, add nekem. Add nekem légy szíves!”
„Ő egy áldás a csapattársai számára. Ez mutatja meg, hogy elég erős a személyiséged, hogy igazi vezér vagy. Csendes vezér, de igazán autentikus vezér. Nekem, aki az egész életemben egy passzoló játékos voltam, nekem szükségem volt olyan játékosokra, mint Andrés, mint Leo, mint Busi. Ti voltatok mindig a legjobb társaim. Ők mindig megadták neked azt a lendületet, ami kellett, bármilyen rosszul is nézett ki a meccs. Nem tudom, hogy hol, de Andrés mindig feltűnt a megfelelő pillanatban. „Nézz rám, itt vagyok!” De nem szóval adta a tudtodra. Persze nem is tartoztunk azok közé, akik sokat beszéltek volna a pályán, és együtt játszottunk több mint 10 évet. De nem is volt szükséges. Megértettük egymást egy pillantásból. Az is igaz, hogy Andrés teljes mértékben akadémiai nevelés. Néha meccs alatt is csak azon vettük észre magunkat, hogy őt nézzük. Dehát micsoda dolgokat művelt a pályán? Hogyan szabadult ki szorult helyzetekből. Ha tényleg lehetetlen volt. Olyan érzést nyújtott, hogy számára nincsenek is lehetetlen szituációk, ha a labda nála van. Cselek, utolsó passzok, gyorsítás, kényszerítő, egy az egy, boldogan játszik középen, boldogan a szélen. Ő egy művész, egy igazi művész.
Ráadásul az emberek azt gondolták, hogy Andrés nem volt erős. Hogy kis termetű, hogy törékeny. Egyáltalán nem. Amikor odatette a testét, nem vették el tőle a labdát. Erős is, igazán erős. Nézd meg, hány meccset játszott a pályafutása során. Példamutató volt még ebben is. Végül ugyanis a mentalitás a kulcs mindenben. Ő erős volt mindenben, különösen a legnehezebb pillanatokban, amit sokan nem tudnak. Rosszul érezte magát, hogy távol kell élnie a családjától, és most ha megkérdezik, biztosan azt mondja, hogy az áldozatvállalás megérte. De ki tudta, hogy ez így fog véget érni? Ki garantálta előre? Senki. Ez annyira nehéz, annyira kemény, annyira komplikált dolog, és annyira hosszú. És a legnormálisabb, legvalószínűbb kimenetel, hogy nem érsz oda. De ez az igazán erős mentalitás az, aminek köszönhetően eddig eljutott.
Végeredményben Andrés egy srác, akinek van egy angyala. Ne kérdezd, hogy miért, de van neki. Olyan, mint Iker Casillas. A többieknek nincs ilyenjük, nekik van. Van angyaluk, mert abban a pillanatban, amikor nagyon kell, elő tudják húzni azt a fifikát, azt a nyerő passzt, nyerő védést, a nyerő labdát, a nyerő gólt. Együtt éltünk Andrésszel a Barçában és a válogatottban. A Stamford Bridge-en, Johannesburgban, még a gyerekcsapatok döntőjében is a Camp Nouban, és amikor én elmentem megnézni őt Peppel, mindketten az első csapathoz tartoztunk, ő pedig a győztes gólt szerezte azon a meccsen. Nézd meg, mi történt a világbajnokságon. Ha valakinek van ideje és kedve, nézze meg a Hollandia elleni meccset. Nem, nem a gólról beszélek. Ha újra nézik a meccset, észre fogják venni, mit is csinált valójában. De miért Andrés lőtte a gólt? Mert neki kellett lőnie, nem lehetett más. Ki más lehetett volna? Valaki, akinek van egy angyala. Egy igazán becsületes ember, egy keményen dolgozó ember.
És emlékezni kell arra, hogy azt mondták, nem tudunk együtt játszani. Már lehet tudni. Ez a Barca, ilyen a Barca. Egy klub, tele kétségekkel. Nekem nagyon rosszul esik, mert én mindig mondtam, hogy nekem olyan társakra van szükségem a pályán, akikkel jól össze lehet játszani. Én jobban megértem magam azokkal, akiknek nagyon jó technikai adottságaik vannak, semmint azokkal, akik erősebbek fizikálisan. Nyilvánvaló, hogy szükségesek az ilyen erős játékosok is, de nézd meg Andrést, Leót és Busit. Fel tudtak bosszantani ezek a kétségek, amikor azt mondták, hogy a Barcának erőre van szüksége. Dehát mit mondanak? A legfontosabb izom a focihoz az agyad, ahogyan Cruyff is mondta. Ez a legfontosabb és a legértékesebb. Az igaz, hogy mi ketten csöndben szenvedünk a pályán. Mindketten nagyon csendesek vagyunk, ezért is volt közöttünk nagy az összhang Andrésszel. Olyan vagyok, mint ő. Inkább csendben vagyok, és ott akarok felülkerekedni, ahol kell, a pályán. Rendben, jön három új játékos a csapatba. Akkor küzdeni fogok ezzel a hárommal akkor is, ha 250 millió pezetába kerültek. Be fogom bizonyítani, hogy tudok Barca-játékos lenni. Ez az a mentalitás, ami Andrésnek is meg volt a maga idejében, Businak is például Yaya Touréval. Aki nem így gondolkozik, nem jut magasra. Két lehetőséged van: fellázadsz, ahogy mi is tettünk, vagy kétségbe esel és azon gondolkozol, hogy ezen az akadályon nem jutsz át.
Emlékszem például, ami közvetlenül a dél-afrikai világbajnokság előtt történt. Az edzőközpontban edzettünk, amikor hirtelen hallom ordítani Puyolt: „Neeeeeee”! Nem tudtam, hogy mi történt, de megfordultam, és láttam, hogy megy le a pályáról romokban, sírva. Éppen csak kijött egy sérülésből, és jött egy újabb.
Voltak kétségek, hogy oda tud-e érni a világbajnokságra, de végül túljutott ezen is, hála az erős személyiségének, a mentalitásának. Nem felejtem el azt az öltözői beszédet sem Monacóban, a megnyert Szuperkupa után, amit Pedro góljával nyertünk. „Andrés, szükségünk van rád. Itt te nagyon fontos vagy. Nagyon-nagyon-nagyon. Nem lehet, hogy így folytasd, Andrés. A Barca nem engedheti meg magának, hogy te nem játszol. Igazán szükségünk van rád, mert különleges vagy. Amikor nem vagy itt, kétszer olyan nehéz. Higgy magadban Andrés, kérlek, higgy magadban, hogy mi is higgyünk. Szükségünk van rád!” Nézd, én nem vagyok olyan, aki igazán megnyílna, de mindannyian láttuk, hogy Andrés éppen válságban volt, azokban a hónapokban minden rossz összejött neki.
De ő a családja segítségével mindent megfordított, köszönhetően az elképesztő mentalitásának is. Néha az az érzésem, hogy nem lehet elmondani szavakkal, hogy Andrés milyen játékos. Mindent olyan könnyen csinál, hogy azt hiszed, mindenki meg tudja csinálni. Hát ez nem igaz. Senki nem tudja úgy megcsinálni, mint ő. A pályán átváltozik. Ott jön ki az igazi személyisége. Ilyen természetesen, a labda megszállottja. Ha nem ér hozzá, nem boldog. Nem emlékszem olyan nagy meccsre, amelyen ne tűnt volna föl. Nem emlékszem, mert nincs ilyen. Andrés mindig ott van. Ezen kívül soha nem láttam, hogy felemelted volna hangodat. Soha. Ha panaszkodott is, azt is tisztelettel tette, érvekkel, de nem ordítva, nem hisztizve. Még ebben is példamutató. Mindig az egyénisége elé helyezte a csapatot, ami egyáltalán nem könnyű, mert mindenkinek megvan a maga egója.
Még emlékszem a 2006-os Bajnokok Ligájára, amikor én keresztszalag-szakadást szenvedtem, és ő vette át a teljes felelősséget. Szűrő középpályást játszott. Igen, szűrőt, Lisszabonban és Milánóban is. Óriásit játszott ott. Eljutunk Párizsba és Rijkaard nem teszi be kezdőként. Amikor ezt megtudom, azt mondom Puyínak: „Nem játszik Andrés, öreg? Nem játszik, nem játszik. De hogyan lehetséges, hogy nem? Puyí azt válaszolja: nem tudom, nem tudom. Valójában senki nem tudta és nem is értette, mert óriási meccseket játszott Lisszabonban és Milánóban is. Amikor aztán ő pályára lépett a második félidőben, minden megváltozott. Helyre tette a dolgokat. A maga módján persze. Csendesen, úgy, hogy nem mondott semmit, de Larssonnal és Samuellel ők változtatták meg a döntőt. Biztos, hogy belül elképesztően dühös volt, de elsőként a csapatra gondolt, a társaira. És ez a düh segített neki, hogy még jobb legyen. Más egy ilyen pillanatban dobálta volna a cipőit, vagy legalábbis rosszul reagált volna. Ő nem. Ez teszi erősebbé. A maga stílusában, egy szót sem szólva, de bizonyítva a pályán, hogy tévedtek vele kapcsolatban. Ő Andrés. Most, hogy már félig a focin kívül vagyok, jobban észreveszed, hogy ki volt ő és mit képviselt. Amikor távozik a Barçából, meg fogja érteni, mit mondok. Megnyert mindent, elképesztően játszott, és mindenki tisztelte, csodálta a világ minden helyéről. Úgy távozik, ahogyan megérdemli, ő egy példa, mert soha nem volt egy rossz szava sem, egy rossz gesztusa, egy rossz arckifejezése. Nézd meg, hogy mennyire szeretik mindenhol. Hamarosan meg fogod tudni, mit is tettél valójában.
Emlékezz limitált kiadású pólókkal a Barcelona történetének 25. bajnoki címére és a 22 év után távozó Andrés Iniestára. Rendeld meg a pólókat a linkekre kattintva az EuroBarça Shopban.
