…tragikus végkifejlettel – II. rész
Kocsis Sándor pályájának áttekintését a visszavonulásánál hagytuk abba. Így érthetõ módon most onnan folytatjuk, egészen a haláláig, aminek körülményei máig sem tisztázottak. De nem is rabolnám tovább a szót, folytatódjék a pályamû.
Kocsis Sándor búcsúmeccsére, 1968. október 16-án kerül sor, a Les Corts-ban. Az ellenfél a német Hamburger SV csapata. Ebbõl az alkalomból a Barça címû képes lap páratlan megtiszteltetésben részesítette: különkiadást jelentetett meg róla.
És a 39 éves sztár ebben a különkiadásban – életében elõször – megnyílt a közönségnek. Beszélt életérõl, pályafutásáról, sikereirõl és csalódásairól. Az eddig visszahúzódó sztár, talán a búcsú ihlette meg, de mindenesetre kinyílt, és õszintén beszélt életérõl. Akinek megvan Bocsák könyve, az olvassa el az 1983-as kiadás 135-137. oldalát. Garantálom, szem nem marad szárazon. Egy hatalmas ember, csodálatos vallomása – egy szép-szomorú vallomás. Amelyben mesél édesapjáról, a Ferencvárosról, feleségérõl, gyermekeirõl (2 lánya és 1 fia született). Beszél a különleges és kiemelkedõ fejjátékáról is: „Mindenki szereti a beceneveket, különösen ha azok illenek rá, ha azokra büszke lehet. Én nagyon büszke vagyok erre! Az én idõmben kevés olyan játékos volt, aki annyit csiszolta volna a fejjátékát, aki olyan otthonosan mozgott volna a levegõben. Az egy kivétel Spanyolországban talán csak César volt. Nehéz fejelni, a titka: állandóan gyakorolni a felugrást, és pontosan kiszámítani a labda ívét. Vannak olyan fényképeim, amelyeken a fejem a felugró kapus kinyújtott kezével egyvonalban, vagy annál is magasabban van.” /Bocsák, p. 136./
Végezetül, a kérdések kérdése, amire maga adja meg a választ, és a végén újfent könnyet csal a szemünkbe: „Miért jöttem Spanyolországba? Svájcban vártam a FIFA feloldozását az eltiltás alól. Akkor Kubala azt mondta: menjek Spanyolországba, itt második otthont találhatok, és egy ragyogó klubot, az FC Barcelonát. Úgy gondoltam, ez nem rossz tanács…Most már semmi pénzért nem mennék el innen. Értem az embereket, és úgy vélem, hasonlóképpen gondolkodnak, mint az én hazámban, mert a Hazámnak azért még mindig Magyarországot érzem!” /Bocsák, p. 137./ Miután a Barça közönsége elbúcsúzott szeretett fiától, nem akart elszakadni a pályától. Edzõ szeretett volna lenni, meg is szerezte a diplomát, de hamar rá kellett jönnie: ez nem az õ világa.
EGY GYÖNYÖRÛ PÁLYAFUTÁS FÁJDALMAS VÉGE
Aztán 1979. július 22-én csengett a telefon a kávéházban. Az orvos volt, és kérte Alíz asszonyt, hogy azonnal menjen be a kórházba. Kocsis Sándor kiesett / kiugrott a barcelonai kórház ablakán. „Én nem tudom, higgye el, azóta sem tudom pontosan rekonstruálni a történteket, hogy öngyilkos lett-e valóban, vagy csak…Az ismerõs, aki utoljára látta, aki utoljára bent volt nála, elmondta: Sanyi szólt neki, hogy melege van, megkérte, hogy húzza fel a rolót, nyissa ki az ablakot. Aztán az ismerõs eljött, ott maradt kinyitva az ablak, Sanyi talán csak becsukni akarta, hogy ne jöhessenek be, akik meg akarják ölni. Nem akart õ kiugrani, talán csak megijedt megint, odament valahogy az ablakhoz, kinézett és közben, mert olyan gyenge volt szegény, leesett. Tudja, én soha nem hiszem el, hogy öngyilkos lett, akkor nem akar tõ öngyilkos lenni, csak kiesett. Érti, elhiszi nekem? Csak kiesett, csak kieshetett…” – emlékszik vissza az özvegye az utolsó napra. /Bocsák, p. 188-189./Kubala és Kocsis kapcsolatának akár jelképe is lehetne a fénykép, amelyet késõbb a családi albumban találhatunk. Kocsis Sándor koporsóját a Montjuich-i temetõben Kubala széles vállára helyezik. Az egészségtõl kicsattanó Kubaláéra, aki két évvel idõsebb, mint a halott, akit visz.
Írta: Varga Tamás
