Katartikus hangulatú csata | Pep-Team 2.0, ismét, újratöltve

Igazi futballünnep volt a szerda esti, hiszen a Bilbao – Barcelona mérkõzés, mely végül 1-1-re végzõdött, s így a katalánok továbbjutását hozta, ténylegesen egy párját ritkító összecsapás volt. A játékidõben volt minden, ami kell a modern szórakoztatáshoz: harc, fineszes megoldások, emberi teljesítõképesség súrolása, nagy küzdelem és mindenekfelett pazar hangulat, mely a San Mames név hallatán garantáltnak tekinthetõ. A Barça jött ki ebbõl a teljesen kétesélyes párharcból sikeresen, mely jelzi, hogy idén megvan a kellõ sikeréhség, a kellõ szintû agresszivitás a katalán labdarúgókban. 

A 85. perc után, amikor is Llorente egalizált, és ismét nyílttá tette az Abidal góljával már szinte lezártnak tekintett párharcot, az volt az ember érzése, hogy itt minden egyes percben, mi több másodpercben gól születhet. A Barcelona egyébként is feltolja a védekezését, így sebezhetõ a kontráknál, a Bilbaónak pedig a meccs ezen szakaszában támadnia kellett, szóval kétszeresen igaz, hogy mindkét kapu veszélyben forgott, függetlenül attól, melyik együttes birtokolta a labdát.

A találkozó remekül kezdõdött, a Barça teljes kontroll alatt tartotta a játék menetét, az Athletic kapuja elõtt azonban nem volt elég agresszív az együttes, és én azt tapasztaltam, hogy Messiék megelégedtek azzal, hogy helyzetbe kerültek. Elsõre badarságnak tûnhet, de ez a fajta hanyagság, túlzott lezserség igenis jelen van, fõleg akkor, ha mentálisan arra készítik fel a játékosokat, hogy még lehetõségeket kialakítani is rendkívül nehéz lesz. Amennyiben ez így van, értelemszerû egy kisebb tompaság, miután sikerül túljutni az elsõ komoly feladaton, ebben az esetben a helyzetek kialakításán. Ennek ellenére Villa fejese nem ebbe a kategóriába tartozik, a sokszor „technikátlan, beadni nem tudó” D. Alves olyan labdát varázsolt a spanyol fejére, aminek láttán az elõbbi kijelentések felettébb humorosnak mondhatóak. Villa azonban Gorkába fejelte a labdát, mint ahogy a mérkõzés utolsó perceiben sem tudott betalálni, mikor egy az egyben vitte a labdát a Bilbao hálóõrére.

A 20. perc tájékán aztán érthetõen a szerzett gól hiányában már nem tudta megtartani a labdát huzamosabb ideig a Barcelona, a Bilbao felfejlõdött, és a mérkõzés teljesen nyílt lett, még úgy is, hogy véleményem szerint egy fokkal mindig az érvényesült jobban, amit a katalánok akartak. A 75. minutumban aztán érkezett Abidal, a király, aki élete elsõ barcelonai góljával továbblõtte a Barçát a negyeddöntõbe. Szép gólt volt, maga a támadás is, Belletti után pedig ismét lett egy hõs szélsõ hátvédje a katalán alakulatnak, aki a legfontosabb pillanatban vállalta magára a befejezõi szerepekört. Abidal a találkozó után viccesen meg is jegyezte a mix zónában, hogy „már játszottam középsõ védõt és szélsõ hátvédet, úgyhogy szerintem eljött az ideje, hogy a Mester középcsatárként vessen be.”

Aztán ugyan érkezett Llorente gólja, ami még visszahozta a bilbaói reményeket, ám a Barça volt olyannyira stabil, hogy ne engedje ki a kezébõl a továbbjutást. Remek teljesítmény volt, melyben – ahogy Guardiola is fogalmaz – kulcsszerepet játszottak olyan játékosok is, akik inkább azzal szerepelnek a köztudatban, hogy hogyhogy bekerültek a kezdõcsapatba, holott bizony komolyabb elismerés járna nekik.

Ilyen volt a Katedrálisban a kapus Pinto, aki rendkívül magabiztosan állt a kapuban, a labdával való játéka is hibátlan volt, a pontrúgások utáni kijöveteleinél pedig mindig övé volt a labda, kivéve, amikor az Athletic egyik játékosa akadályozta… Másik megjegyzendõ produktum volt még Busquetsé és Keitáé, akik közül elõbbi ugyan több labdát is eladott, játékának a kulcsfontossága azonban vitathatatlan, mivel olyan gördülékenyen és gyorsan képes váltogatni a posztjait Pep kérésének megfelelõen, mintha csak a számítógépes játékokban nyomkodnánk a ‘Pozíció cseréje’ gombot. Sõt, nekem Busquets teljesítménye a védelemben legalább olyan meggyõzõ, mint eggyel feljebb, így egyáltalán nem bántaná a szemem, ha a jövõben többször is a védelemben találkozhatnék a fiatal katalán labdarúgó nevével.      

Abidalra elengedhetetlenül vissza kell térnem, mint a szerda este hõsére, akit – Guardiola elmondása szerint – legszívesebben az égbe dobáltak volna a csapattársak, ha a bilbaói öltözõ belmagassága nagyobb lett volna. Képzeletben mi csak a trónra emelnénk a francia bekket, akinek a védõmunkája egyszerûen hibátlan volt, párharcait megnyerte, a labdakihozatalkor pedig az esetek többségében jó megoldást választott. A gól csak hab a tortán, és habár a hazaiak góljánál egy kissé hibáztatható, mert talán elrúghatta volna a labdát az indításnál, butaság lenne alapvetõ dologként tekinteni egy ilyen indítás tökéletes lereagálásra egy ilyen kiélezett küzdelem 85. percében.  

Ha egy másodperces feldolgozásban gondolkodok, zárszóként megjegyezném, hogy nem volt ez egy olyan teljesítmény a Barcelonától, amely ‘standing ovation-t’ érdemelne, fentebb csupán a mérkõzés élvezhetõségérõl és az egyéni teljesítményekrõl beszéltem. Az üdvrivalgást azonban nem januárban kell osztogatni, pláne a Pep-Teamnek, mely a katalán tréner edzésmódszereinek köszönhetõen mindig a januári-februári idõszakban tompább, s a formaidõzítést késõbbre halasztja. 

Ez a továbbjutás semmit sem fog érni, ha Xaviék kiesnek a következõ körben, azonban teljesen egyértelmû, hogy olyan mentális lökést és motivációs töltetet adhat az együttesnek, mely megkétszerezheti az erejét. Arról nem is beszélve, hogy a legjobb forma még odébb van.