A holland ‘Helden’ magazin interjúja Guardiolával – II. rész
Josep Guardiola az FC Barcelona élõ legendája. Ezt már számtalanszor kijelentették, mondták szakemberek, nyilatkoztak olyanok, akik jól ismerik mind a klubot, mind Pepet. Egy azonban biztos: felfogni csak akkor lehet igazán ezeket a szavakat, amikor ráeszmélünk, hogy Guardiola ott volt az 1992-es BEK-gyõztes csapatban, és most pedig az edzõje annak az együttesnek, mely 2011-ben ugyanott, a Wembley-ben a csúcsra érhet.
Mi úgy játszottunk, ahogy mindig is szoktunk, magunkhoz ragadtuk a kezdeményezést, és támadni próbáltunk. Már az elejétõl kezdve akartuk a labdát, de a meccs kiegyenlített volt. Két nagy lehetõségük is volt, de Andoni szenzációsan védett. A Sampdoria eléggé defenzív mentalitásban játszott, az edzõjük, Vujadin Boskov egy agresszív taktikával küldte ki õket a pályára. A legnagyobb helyzetünk Stoichkov elõtt adódott, aki azonban csak a kapufát találta el.
Kilencven perc után még mindig 0-0 volt az eredmény. Tipikus finálé: kevés foci, nagy feszültség és izgalom. A ráadás elsõ félideje után sem változott az eredmény, és már el is kezdtem gondolkozni a büntetõkön. Megrémültem, és azt mondtam magamban: „nem, ne kelljen ismét, kérlek!”. Amikor még a La Masiában edzõdtem mint kisgyerek, sajnos én is átéltem a Steaua Bukarest elleni, 1986-os finálét. Az a vereség a klub számára nagyon nagy szívfájdalom volt – mind a szurkolók, mind a játékosok és mind a feltörekvõ fiatalok számára. Talán elõször a klub történelmében, a Barça volt a favoritja egy döntõnek, ám nem született döntés a mérkõzésen, így jöhettek a tizenegyesek, s a kapusuk, Duckadam mind a négy lövést megfogta, míg Urruti „csak” kettõt. A Wembley-ben, abban a pillanatban, mindenkinek eszébe jutott a 86′-os dráma. Ilyen nagy ez a klub, és még soha sem nyert BEK-et! Mi lehettünk az elsõk, szóval nem bukhattunk el. Nem bukhattunk el ismét!
Büntetõk? Nem bírtuk volna idegekkel
Még egy finálé, amit a büntetõk döntenek el? Azzal a feszültséggel, ami körülöttünk, és azzal a nyomással, ami rajtunk volt, ez kibírhatatlan lett volna. A hosszabbítás második felében már arra készültem mentálisan, hogy az egyik tizenegyest nekem kell majd elvégeznem. Ha tehettem volna, átengedtem volna Ronaldnak. Ez lett volna a legjobb döntés, mert õ sosem hibázott. Persze, néha, de csak akkor, amikor már nem volt tét. Amikor viszont számított, belõtte. Ronald egy jobb játékossá tett engem, ez kétségtelenül így van. Õ mindig is ott volt a nagy meccseken, õ volt az elsõ védõ a Barçában, aki hátulról tudta építeni a csapat támadását. Az õ passzaira épült a támadójátékunk.
Aztán jött a 111. perc, és Eusebio a földre került két védõ szorításában. A játékvezetõ szabálytalanságot vélt felfedezni, talán feltartásért, így szabadrúgást ítélt. Koeman már azelõtt is szerzett rengeteg gólt szabadrúgásokból, így természetesen nagyon reménykedtem, hogy ezt most szintén kihasználja. Ezekre a játékhelyzetekre õ volt a megfelelõ ember, de az én agyam továbbra is a leendõ tizenegyesek körül forgott. Aztán ráeszméltünk, hogy Ronald, Bakero és Hriszto már begyakoroltak egy figurát az edzéseken anélkül, hogy szóltak volna nekünk. Azon a napon, a Wembley-ben is kint maradtak gyakorolni, de nem annyi idõt, hogy sejthettünk volna valamiféle trükköt. Hristo lepöccintette a labdát, Bakero megállította, Ronald pedig lõtt. Két védõ kivált a sorfalból, így azon egy szabad folyosó megnyílt, és ez volt az a rés, ahol a labda – mint egy nyíl – végül a hálóba került. Az a gól mérhetetlen örömforrást váltott ki belõlünk. Hihetetlen volt. Egy emberként követtük Ronaldot a szögletzászlóhoz és ünnepeltük a találatot.
A gól után lecseréltek, Alexanko jött a helyemre, akivel a védelmet erõsítette meg Johan. Számomra azonban még az oldalvonal mellett sem ért véget a meccs. Ideges voltam a hátralévõ öt percben is. Aztán a meccs végét jelzõ sípszó után teljes õrület, káosz vette kezdetét. Összeestem, majd felálltam. Mindaz a feszültség, ami a döntõt megelõzõ napokban felgyülemlett bennem, most egy pillanat alatt eltûnt. Megcsináltuk! Ennek a sikernek jönnie kellett és mi voltunk azok, akiknek meg kellett nyernünk a klub elsõ BEK-trófeáját, utat nyitva azoknak, akik késõbb újabbakat szerezhettek. Valakinek mindig el kell kezdenie, és az a feladat akkor ránk hárult, mi pedig készek voltunk teljesíteni a feladatunkat.
Az a szezon volt Cruyff negyedik éve a csapat élén. Johan nagyon boldog volt, de még a gyõzelem után sem mutatta ki az érzelmeit. Sosem tette egyébként. Ennek ellenére teljességgel tisztában volt annak a sikernek a jelentõségével. Ezt észrevettem rajta a gratulációja során, illetve az ölelkezéseinél. Mi elértünk valami történelmit akkor. Alexanko fogta a kupát, átadta Zubinak, õ pedig nekem. Felejthetetlen pillanatok, igen.
Nem emlékszem sok mindenre abból az éjszakából, így az ünneplésbõl sem. Nem ettem semmit, ám inni nagyon sokat ittam, ráadásul rövid idõ alatt. A következõ kép, amit tudok magamról, az az, hogy teljesen szét voltam esve. Hamar visszamentem a szobámba, mivel nem volt kedvem tovább ünnepelni. A legcsodálatosabb dolog egyértelmûen a következõ nap történt, az ugyanis nem minden nap történik meg az emberrel, hogy egy millió rajongó fogadja Barcelona utcáin. Csupán annak a napnak a reggelén vettem észre, hogy Európa bajnokai vagyunk. Borzongtam. És az a nap volt csupán az, amikor ráeszméltem, mit is tettünk, mit is vittünk véghez, milyen fantasztikus pillanatokon mentünk keresztül. És a Wembley-ben, még a meccs utáni reggel ettem három tükörtojást, mert farkaséhes voltam. Azok voltak a legfinomabb és legjobb tükörtojások, amit valaha is ettem az életem során. Még most is érzem az ízüket.
