A futball örök körforgás: most kellene ismét egy klasszikus támadó
Luis Enrique szereti a kihívásokat, és ez a minimum elvárás attól a szakembertõl, aki átveszi a Barcelona irányítását, hiszen súlyos problémákat megoldva kell már az elsõ naptól kezdve eredményeket elérni. A védelembe invesztálni kell, a csapatvédekezést rendbe kell tenni, ám a tavalyi évvel ellentétben most már a támadógépezettel is tenni kell valamit, mert az Atlético hat meccsbõl szám szerint háromszor, gyakorlatilag hatszor lenullázta azt, ráadásul most már olyan együttesek levédekezik a katalán gárdát, akik még a nemzetközi színpadtól is messze állnak. Mi a megoldás? Messi mellé új, sokoldalú támadókat szerezni vagy egy klasszikus kilencest vásárolni, akiben még akkor is benne van a gól, ha a kispadon van? Megpróbáljuk körüljárni a témát – nem egyperces olvasnivaló, hosszabb írás következik.
David Villa tavaly nyáron távozott Barcelonából, ami azt jelentette, hogy a katalán együttes vérbeli támadó nélkül indult neki az új szezonnak, hiszen csupán azt a Neymart igazolta le, aki ugyan játékban kiválóan beilleszkedett, de a kapu elõtt rendre rossz döntéseket hozott.
Az a tény, hogy nincs klasszikus támadó a Barcelona keretében, nem egy tragédia, ugyanis Pedro az elsõ éveiben magas hatékonysággal használta ki a helyzeteit, idén Alexis is magabiztos volt a kapu elõtt, ám a probléma forrása kettõs.
Ha egy komoly rivális – Atlético Madrid, Real Madrid vagy a Bajnokok Ligája krémje – behúzódik a kapuja elé, a katalán gárda nem tud semmit sem tenni. Szó szerint megbénul, azaz a riválisok kiismerték a Barcelona legfõbb fegyverét, ami ráadásul az évek során már nem úgy tüzel, mint fénykorában. Az Atlético Madrid egymás után hatszor fojtotta meg a katalánok játékát, mindezt úgy, hogy a hat meccsbõl csak egy-két 10 perces periódus volt, amikor a katalán szurkolók reménykedhettek a Barcelona gyõzelmében. Egyébként helyzet nélküli, kilátástalan adogatás és beívelés az érkezõ támadóknak…
Itt a másik probléma. Nincs érkezõ támadó. Maga a tény, hogy nincs támadó a keretben, Messi jelenléte és a rendszer mûködõképessége miatt nem volt probléma, hiszen a sokoldalú támadók korábban megoldották a gólszerzést is. Most azonban már nem, Pedro évek óta keresi önmagát, Alexis idénre feljavult, de benne pedig nincs meg a gyilkos ösztön erre a szerepre, ráadásul az ellenfelek már tudják a mozgásokat. Továbbá nincs már annyi helyzete a katalán gárdának, a lassú labdajáratás, a mozgás, intenzitás nélküli támadások megszokássá váltak, azaz a játékosok belegabalyodtak a saját stílusukba, ahogy próbáltak újabb és újabb megoldásokat keresni. Azt azonban elfelejtették, hogy az új megoldások csak akkor érnek valamit, ha kellõ dinamikával párosulnak, mert az ellenfelek már 12 ezer videót megnéztek a játékukról, és lassan már a második gondolatukat is tudják.
Pep Guardiola világverõ együttesében a beadások száma minimális volt, ellentétben a mostani évvel, mert az ellenfél védelmét az üres területekbe befutó támadók és középpályások bontották meg. Az ellenfelek ezeket a mozgásokat már tökéletesen kiismerték, a kulcspontokat – Messi, Iniesta és Xavi – 3-4 védõjátékossal is lezárják, és tudják, hogy a játék úgyis Messire fog kijönni.
Aki egyébként megszokottnak tekinti a betömörülõ védelmek elleni impotenciát, nézze meg a Barcelona kiesését a Chelsea ellen a Bajnokok Ligájából 2012-ben. Mindkét felvonás alkalmával temérdek helyzete volt a Barcelonának, csak Londonban 4-5 ziccert hagyott ki, Katalóniában pedig a 3-4-3-as felállással szintúgy az elsõ perctõl kezdve valódi gólhelyzeteket alakított ki. Ez a kiesés mutatja, hogy a keretben végbemenõ vérfrissítéssel a katalánok játékstílusa nemhogy halott, de okos újításokkal és dinamikával ismételten a legjobbak közé törhet.
A futball örök körforgás
A hamis kilences rendszerét remek érzékkel hozta létre Pep Guardiola, hiszen arra volt szüksége, hogy a csapatánál minél többet legyen a labda annak érdekében, hogy ne kelljen védekeznie. Messi visszalépett, és így a középpályán levõ, már addig is nagy technikai képzettség megháromszorozódott, az ellenfelek pedig megõrültek, kiléptek a középpályára, hatalmas területeket hagyva a védelem mögött, ahova a támadók befutottak.
Ilyen már nincs, mert nem jönnek ki. A védõk szigorúan a tizenhatosuknál maradnak, rendre egy védekezõ középpályással kiegészülve, a térfelük közepén pedig a támadók és a szélsõk segítségével presszionálják a Barça középpályásait. A szélsõk ezt könnyedén megtehetik, mert a felfutó Alves és Alba – középcsatár hiányában – szintén a középen levõ társakat keresik, akikre átlagosan két ember jut.
Adódik a kérdés, hogy mit lehet ilyenkor tenni? Nyilvánvalóan nem arra kell már koncentrálni, hogy a középpályán fölényt alakítson ki a Barcelona, hiszen az továbbra is megvan, Xaviék csak akkor veszítik el a labdát, ha feljebb merészkednek, ahol már nettó emberhátrányban vannak a fent leírtak miatt. Ebbõl következik, hogy ezt az emberhátrányt kell kiegyenlíteni egy klasszikus kilences megszerzésével, aki leköti a belsõ védõket, helyet teremtve az érkezõ középpályásoknak, és ez a klasszikus kilences már a beadásokra is érkezni tud.
Természetesen hátulütõje a szerkezetnek, hogy így a középpályán szükséges esetben nem alakítható akkora fölény, mint azzal, hogy Messi visszalép, és bekapcsolódik az összjátékba, ám ezt a problémát okosan át lehet hidalni. Pep Guardiola mondta egyszer, hogy a Masián nagyon sok mindent megtanítanak, és legfõképpen azt, hogy mindig próbáld magad minden téren fejleszteni, de ha valamelyik területen nyilvánvalóan gyengébb vagy, akkor azon a területen próbáld az alapvetõ erényeidet hasznosítani, és alternatív megoldásokat keresni. Mire gondolt pontosan? Például a fejeléseknél, ha 160 cm magas vagy, akkor nem kell felugrani az ellenfelekkel, hanem azt kell keresni, hová fejelhetik a labdát, és ott lecsapni a játékszerre.
Ugyanez a helyzet a középpályás fölény esetleges elvesztésének az ellensúlyozásával klasszikus kilences esetén. Erre a klasszikus kilencesre ugyanis fel lehet játszani a labdát, õ ott meg tudja azt tartani, és onnan kezdeményezni újabb összjátékokat – akár visszafelé is, ha a meccs képe úgy kívánja. Nem kell feltétlenül a középpályás fölényt a pálya közepén kialakítani, el lehet azt tolni 20 méterrel, majd visszahozni.
A klasszikus kilences problematikájához a fentieken túl azonban a Barçában hozzájárul még egy adalék: Leo Messi. Az argentin klasszis ugyanis középen eszméletlenül hatékony, ám amint azt az elmúlt év bizonyítja, amellett, hogy a rendszert már kiismerték, a katalánok öregedõ, jóllakott kerete sem képes már az abszolút legjobbját nyújtani. Ha azonban ehhez hozzányúlunk, Messi szerepét is újra kell gondolni, hiszen a klasszikus center és Messi jelenléte a pályán egyszerre védekezésbeli problémákat is szülhet, egészen konkrétan az egyik szél szabadon maradna, ha az argentin támadó továbbra is középen szerepelne. Kérdés, mit szólna ehhez a változtatáshoz Messi, és itt nem is annyira a véleménye az érdekes, hanem az elkötelezettsége.
Hiába fogadná ugyanis el az új rendszert, ha nem teljesen elkötelezett már az új szerepkörét illetõen. Egy csapat csakis akkor érhet a csúcsra, ha annak minden egyes tagja tisztában a szerepével, azonosul azzal, és ezáltal az életét is adná a csapatért.
A csapat az elmúlt években Messiért játszott, Messi pedig a csapatért, és ebbõl a szempontból vizsgálva ezért lett a katalánok története teljes siker. Messi fontossága a klasszikus kilences hadba vetésével is kiemelt lenne, ám a csapat arculata és Messi képességeinek a kiaknázása más formát öltene, és kérdéses, hogy mit szólna például Messi ahhoz, ha esetlegesen kevesebb gólt lõne, vagy többet kellene védekeznie.
Egy biztos: amíg a klubikon Messi Barcelonában van, nem csak a szakmai szempontokat kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy Messi jól érzi-e magát a mindenkori szerepkörében. Aki egyszer vezére volt egy verhetetlen Barcelonának, az nem fogja elfogadni, hogy mostantól csak másodhegedûs, éppen ezért lesz kulcsfontosságú – bármerre is indul el Luis Enrique projektje, azaz a hamis vagy a klasszikus kilences felé – , hogy Leo Messi teljes mértékben jól érezze magát az újjáalakuló együttesben is. Luis Enriquének meg kell gyõznie arról Messit, hogy az új Barcelonában – szerkezettõl függetlenül – legalább olyan fontos szerepe lesz, mint eddig.
Nagy kihívás, ami fájdalmas döntések meghozatalát kívánja. Ennek ellenére nem tudom sajnálni Luis Enriquét, mert – ahogy az asztúriai tréner is fogalmazott – a Barça vezetõedzõi posztja az, aminél többet egy vezetõedzõ nem kívánhat.
