Az FC Barcelona együttese a keddi napon abszolválja majd az utolsó edzését a Borussia Mönchengladbach elleni Bajnokok Ligája csoportmérkõzés elõtt a mérkõzés helyszínén, a Borussia Parkban, melyhez a Hennes Weisweiler úton lehet eljutni. Luis Enrique és együttese már a felkészülésre fog koncentrálni, ám Weisweiler neve hallatán érdemes egy kis történelmi kitekintést tenni – annál is inkább, mert a tréner tehetségéhez képest az ismertsége rendkívül szerény.

Hennes Weisweiler nevét bizonyára kevesen ismerik, azt meg várhatóan még kevesebben tudják, hogy a korábbi labdarúgóedzőnek barcelonai kötõdése is van, miután az 1975-1976-os szezonban õ irányította a csapatot csaknem a szezon végéig. Habár a tehetsége, az innovatív hozzáállása és a fiatalok fejlődését segítő mentalitása miatt kitűnõ választás volt a katalán csapat élére, az ismertsége azért maradt viszonylag kismértékû, mert nem egészen egy idényt tudott csak eltölteni a Barça kispadján.

Weisweiler, a korszakos gladbachi legenda

Az 1919-es évben Lechenichben, a Kölntõl 20 kilométerre fekvõ városban született Weisweiler már 29 évesen az akkor még az Oberligában szereplõ 1. FC Köln játékos-edzõje lett. Saját magáról, mint játékosról azt mondta a késõbbi barcelonai tréner, hogy „legalább öt jobb játékos játszott nálam a csapatban. Én viszont rendelkeztem azzal a képességgel, hogy a taktikát nagyobb hatékonysággal tudtam átültetni a játékba. Mindig a futballon járt az eszem, és saját ötleteken törtem a fejem”.

Weisweiler késõbb még több csapatban is megfordult játékosként, ám fõként már az edzõi karrierjére koncentrált. Elsõk között végezte el az 1954-ben világbajnok német válogatott szövetségi kapitánya, Sepp Herberger által elindított másodedzõi képzést a Kölni Egyetemen, és a tehetsége ki is tûnt, gyorsan Herberger segítõje lett. Weisweiler azonban úgy érezte, a saját filozófiáját nem tudja átadni a csapatnak Herberger miatt, így inkább feladta a jól csengõ pozíciót, és visszatért a kölni csapathoz.

A tanulóévek után az átütõ sikereket aztán Gladbachban érte el Weisweiler, nem hiába töltött el a csapat élén 11 évet, és nem hiába nevezték el róla azóta a stadionhoz vezetõ utat.  A Mönchengladbach edzõjévé 1964-ben nevezték ki, és olyan hatással volt a nyugat-németországi egyesületre annak saját dimenziójában, mint Cruyff késõbb a Barcelonára. A Borussia az egyik legjobb német csapattá vált a kezei alatt, háromszor nyert Bundesligát a klubbal, egyszer Német Kupát, 1973-ban a Twente ellen az UEFA-kupát is elhódította, 1975-ben pedig a Liverpool ellen csak a döntõben vérzett el a csapata.

Az évek alatt számos, késõbb klasszissá váló játékos fejlõdését segítette elõ, és a teljesség igénye nélkül csak a legismertebbek nevét említve a kezei alatt játszott Berti Vogts, Gunter Netzer, Uli Stielike vagy éppen Jupp Heynckes is, aki minden bizonnyal a legismertebb a közvélemény számára.

Weisweiler vállalta a konfliktust a korszakos barcelonai legendával

Weisweiler csapataira az intenzív letámadás, az offenzív játékstílus valamint az akkoriban még csak kialakulgató modern foci jegyei voltak jellemzõek, ráadásul Weisweiler elõszeretettel nyúlt a fiatal labdarúgókhoz is, így elõzetesen tökéletes választásnak tûnt a Barça kispadjára, melyet 1975 nyarán foglalt el. A német a holland Rinus Michelst váltotta, aki négy évig irányította a katalán csapatot, ám 1975-ben visszament az Ajaxhoz.

Mai szemmel visszanézve Weisweiler ténylegesen illett volna abba a klubfilozófiába, amit aztán egy picit késõbb Cruyff kialakított. „Miért hagytam el a sikerek csúcsán a Gladbachot? A csapatot a saját képemre formáltam, és azt láttam vissza a játékosoktól, amit elvárok. Most megpróbálom a filozófiámat Spanyolországban is érvényre juttatni” – így Weisweiler, aki tehát stílusban és hosszú távban gondolkozott, mint Cruyff, és a sikert nem feltétlenül a trófeák számában mérte, hanem a mutatott játék minõségében is. Csakúgy, mint Cruyff.

Hogy aztán a hasonlóságok ellenére pont Cruyff lett a veszte, azt fõként a „két dudás nem fér meg egy csárdában” közhellyel lehet ennyi idõ távlatából megmagyarázni. Cruyff a korabeli beszámolók szerint már az elsõ naptól kezdve ellenségesen fogadta Weisweilert, mert attól tartott, hogy a német trénertõl nem kapja meg azt a szabadságot, amit korábban honfitársától, Michelstõl megkapott.

Weisweiler célja az volt, hogy a filozófiája csapatba ültetésével Európában érjen el sikert a Barcelona, és az ehhez vezetõ úton Cruyff és Neeskens szerepét látta kiemelkedõen fontosnak. A február 8-án lejátszott, Sevilla elleni idegenbeli mérkõzésen azonban megtört az addig sem feltétlenül jó kapcsolata Cruyffal, miután lecserélte a hollandot a meccs közben, egy másik alapembert, Charly Rexachot pedig a kezdõcsapatba sem jelölt. A meccs 2-0-s vereséggel végzõdött a katalánok számára, Cruyff pedig megüzente a vezetõk felé, hogy ha Weisweiler marad, akkor õ nem játszik többet.

A találkozó másnapján Cruyff tovább fokozta a konfliktust, és azt mondta a német trénerrõl, hogy „nincsen se elképzelése, se kritériumrendszere, mit is kellene tenni”, míg Weisweiler erre úgy reagált: „a Barcelonát edzeni nem különösebben nehéz, együtt dolgozni Cruyffal viszont különösen az”.

Cruyff – az ígéretét betartva – nem játszott a Salamanca ellen a Király Kupában, majd miután Agustí Montal elnök nem egyezett bele, hogy szabadon távozzon, kijelentette: „Az idény végén elhagyom a Barcelonát. Kértem, hogy elõbb mehessek, de nem engedték. Kitöltöm a szerzõdésemet, ami június 30-án lejár, aztán távozom”.

Az edzõ és a sztárjátékos konfliktusában aztán állást foglalt Neeskens is, aki csatlakozott honfitársához, és bejelentette, hogy õ sem játszik addig, amíg Weisweiler az edzõ. Mi több, a szurkolók, akik akkoriban még látogathatták az együttes edzéseit, Cruyff mellett tették le a voksukat, és különbözõ transzparensekkel kinyilvánították, hogy a játékos pártján állnak.

Az elnökség ekkor még nem akart közbeavatkozni, ám Cruyffnak hamarosan szerzõdéshosszabbítást ajánlott a klub, ami egyértelmû jel volt a tréner számára. Weisweiler vette is a lapot, és a holland szerzõdésének a meghosszabbítása után, április elején saját maga adta be a felmondását. A Barça akkori csapatorvosa, Milonguita Heredia elmondása alapján „Weisweiler mindenkitõl elköszönt, beleértve Neeskenst, Krankl-t… majd jött volna Cruyff. A német nyújtotta is a kezét, ám Cruyff nem fogadta el azt”.

A játékfilozófiájuk alapján kitûnõ kapcsolat jöhetett volna létre Weisweiler és Cruyff között, ám utóbbi valamilyen okból kifolyólag nem tudta elfogadni vezetõnek a német trénert. Ráadásul a spanyol sportnapilap ’Don Balón’ egy 1978-as anyagában megjegyzi, hogy míg Weisweiler egy év alatt hét fiatalt épített be az elsõ csapatba, addig a német elõdje és egyben utódja, Rinus Michels hatéves tevékenykedése alatt  csupán egy fiatalt emelt be az elsõ keretbe. A fiatalokhoz való bizalom pedig – mint az közismert – Cruyff sajátja is volt.

Weisweiler tehát beleállt a konfliktusba, és el akarta kerülni, hogy a tekintélyét a sztárjátékos lerombolja. Katalónia azonban nem Németország, és az egyesület a késõbb legendává váló, már akkor is közönségkedvenc Cruyff mellett tette le a voksát.

Weisweiler visszatért hazájába, a Kölnnel megnyerte még a Bundesligát és a Német Kupát (utóbbit kétszer is), és itt segítette annak a Bernd Schusternek a kivirágzását, aki késõbb a Barçába igazolt. A német tréner példája igazolja, hogy a sikernek rengeteg összetevõje van, és hiába passzolt a játékstílus terén a Barçához, akadnak még egyéb kihívások, amiket sikeresen kell vennie egy edzõnek.

Az írás ihletét és fõbb részleteit az El Mundo Deportivo hétfõn közölt anyaga adta.