Chino írta:
Amikor a barátnőjével vittem be neki ruhát alig tudtam vezetni, olyan állapotban voltam. A részletekbe ennél jobban nem akarok belemenni, de elég annyi, hogy három napig csak remegtem és aludni se tudtam.
Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy (nem megbántva téged) ezt megtapasztalva az öngyilkosság a legnagyobb gyávaság és önzőség. A barátaim hioába mondták, hogy ez nem az én bűnöm, ne magamat okoljam, de tudom, hogy ha ez nem végződik "szerencsésen" egész életemben viseltem volna ezt a keresztet és megmérgezett volna. Szóval csinálhatott szemétséget a lány, de ilyet ő sem érdemel, a szeretteid pedig még kevésbé. Biztos nem gondolkodtál akkoriban józanul, de a családod, barátaid jobban megszenvedték volna, mint te ezt az állapotot. Ezt ne papolásnak vedd, vagy közhelyek puffogtatásának, csak próbálom másik szemszögből megvilágítani a dolgokat és egyszerűen nincs jogod ilyen terhet senkinek a vállára tenni. Hidd el tudom mit beszélek, mert átéltem és még 2 év múlva is rendszeresen leperegtek előttem azok a percek és reszkettem miatta.
Exbarátnőd akkor hirtelen felindulásból tette amit tett és lelkiismeretfurdalást okozván neked azzal az sms-el.
Az én exbarátnőm lassan 1,5 éve nem tud rólam semmit. Hogy honnan tudom? Az egyik testvérével múlt hétig tartottam a kapcsolatot. Nem az exemről beszélgettünk, de ha nem bírtam, rákérdeztem. Ő mondta, hogy már nem merül fel a nevem, hogy a családjukból teljesen megszűntem. Múlt héten megbeszéltem vele, hogy fejezzük be ezt, oké, hogy nem róla beszélünk, de látom, hogy már ő is elfogadta a srácot, látom facen, látom instán és egyszerűen borzasztó érzés.
Emiatt mondom hogy exem szemében én másfél éve meghaltam. Amikor bedrogoztam magam (életemben nem drogoztam, nem cigizek, nem iszom, semmi, ezért is gondoltam, hogy sikerülni fog), semmilyen formában nem üzentem neki. Semmi levél, semmi email, semmi. Mivel facen is teljesen tiltva vagyok, levettem 2 éve minden képemet, csakis a nevem látszik semmi más, így szerintem meg sem tudta volna, hogy már nem élek.
Ha esetleg pedig megtudja na bumm? Mégha beleképzelné, hogy miatta van, akkor ott lenne a pasija és szépen lebeszélné, hogy ugyan, már évek teltek el, más bajom volt, nem is kerestem őt, nem az ő hibája. Este meg már kutyapózban dugná.
Lehet, hogy az öngyilkosság gyávaság, viszont a pszichiáterem is azt mondta, hogy ebben a szituációban csak magamat nézzem, ne a másik boldogságát. Utazgassak, kutyázzak (nagy szerelmeim), csajozzak. Ekkora rákérdeztem, hogyha semmiben sem találom meg a boldogságot, de még egy csipetnyi méretben sem és ha úgy látom jónak, hogy megölöm magam, akkor megtehetem? Erre mondta, hogy jajj nem, azt nem szabad. Picit zavarba is hoztam, hogy akkor van olyan szitu, ahol ne azt nézzem, hogy mi a jó nekem, de néha meg csak magamat? Zagyvaság.
Teljes mértékig józanul gondolkodtam, nagyon sok ideig agyaltam, hogy mi lenne a jó, mondom mindent próbáltam, barátokkal elmenni hülyéskedni, kutyamnehelyre jártam segíteni, volt mikor folyamatosan túlóráztam melóban, mindent. De erre jutottam.
Barátaim még próbálnak kimozdítani, de nem nagyok vevő rá. Ha elpatkoltam volna, bizotsan megsiratnak a temetésemen, de ennyi, rá 1 hétre már nem gondolnának rám.
Egyedül szüleim és nővérem akik biztos rosszul lennének, de mint ahogy mindenki puffogtatja a közhelyeket, az idő begyógyította volna a sebüket. Ráadásul mi a jobb? Hogy továbbra is élősködöm szüleimen, állandóan fent ülvén a szobámban, látják rajtam, hogy semmi élet kedvem, hogy sosem vagyok boldog, vagy, hogy egy kis ideig nagyobb fájdalmat érezni, de már nem látni a fiuk bánatát nap, mint nap? Akárhányszor végiggondoltam ezt, mindig a második jött ki győztesnek.
Nálam nem csak exbarátnőm már aki hiányzik, kompletten a családja. Á mindegy, majd lesz valahogy.
Pár millióval csökkenne a népesség, de a maradéknak jó lenne.
Komoly volt, mikor elhozta a pasiját, valami koncertre, és ott aludtunk hárman egy szobában. 
